pendragon club

SZUNYOGH ISTVÁN

ÉS A HENDIKEP 1936-BAN

Mindig aktuális

Sok a vita manapság a hendikeppelésről. A tenyésztők méltatlanul alacsonynak, a trénerek, futtatók sokszor túl magasnak tartják a hivatalos hendikepper(ek) által adott számokat. Sokszor hallani, hogy „ilyen rossz lovaknak nem lehet magasabbat adni”. A lovaknak a számokon keresztül való megítélése teljesen fals, mert a versenytechnikai okokból adott ilyen-olyan nagyságú számok és a régebbi versenyek lefutási időinek a maiakkal való összehasonlítása nem igazolja a lovak minőségi romlását, sőt a külföldi versenyek lefutási idői sem térnek nagymértékben a hazaitól. Egy biztos, hogy a hazai hendikeppelés az amúgy nem túl könnyen eladható hazai angol telivért szinte kizárja Közép-Európa piacairól.

Nagy felelőséggel van terhelve az, aki pesszimizmusa vagy más okok miatt 20 kilós formákat számol. Igazítani kellene egy kicsit a hendikeppelést a tenyésztők igényeihez. Ennek egyik formája lehet az alulról felépített hendikep, amelyet Szunyogh István a maga idejében a kétévesek esetében alkalmazott is. Úgy tűnik, a lovak nagy része keveset dolgozik és ezért vannak az összevissza futások. Meg kellene azt is fontolni egy bizonyos követési távolságon túl a ló 0. érkezőként ne legyen minősítve. Kérem a tisztelt Olvasót, hogy e pár töprengő mondatom ne tekintse „szent írásnak”, hiszen aki azt papírra vetette nem mérheti tudását, dr.Gaál Szabolcs, Hesp József, Horváth József, Gáblik Antal, Varga László tudásához, sőt sok több éve hendikeppelő fogadó tudásához sem. Szunyogh István előadását 1936-ban Münchenben mondta el, amelyre Őszi Kornél a Pesti Turfban hosszú cikkel reagált, amit szintén közlünk majd. Szunyogh István Európa szerte elismert hendikepper volt, Ő volt az első aki nemzetközi hendikepet próbált felállítani. Írása szintén nem „szent írás”, de gondolatai tovább gondolásra érdemesek. Szerk.

Pesti Turf, 1936. – Kiváló handicaperünk, Szunyogh István a rendező egyesület felkérésére szenzációsan érdekes előadást tartott Münchenben a Braunes Band meeting alkalmából összeült harmadik ülésén a telivér- és versenysport kongresszusnak. A rendkívül érdekes előadást itt közöljük:

Mélyen tisztelt Elnök Ír! Hölgyeim és Uraim!

Mindenek előtt hálás köszönetet mondok a mélyen tisztelt Elnök úrnak azért a megtiszteltetésért, hogy az előadás megtartására felszólítani szíves volt.

A handicapolást még a múlt század kilencvenes éveiben is titokzatos tudománynak gondolták, ma már azonban számos versenylátogató vezet handicapkönyvet, s ez alapon számítja ki az esélyeket, több-kevesebb sikerrel. A handicapok azért keletkeztek, hogy a különböző képességű lovak egyenlő eséllyel vehessék fel a küzdelmet. Ezt úgy vélték elérhetni, hogy a jobb képességű ló sebességét csökkentsék az által, hogy több súlyt vigyen, mint a gyengébb képességű ló. Ez elméletileg feltétlenül helyes. A handicapok idővel oly népszerűségre tettek szert, hogy az ilyen fajta versenyek minden ország versenyüzemében - kivéve Franciaországot - jelentős szerepet játszanak. Így Angliában - Ascot, Newmarket és Goodwood kivételével - versenynaponként 3-4, sőt egyes helyeken 5 verseny handicap. Németországban rendszerint naponta 3-4, Olaszországban 2, Ausztriában a versenyeknek kb. 70 %-a, Magyarországon több mint 50 % handicap. Ezzel szemben Franciaországban minden versenynapon csak egy handicap van. (1936-ban!)

A handicapokban viendő súlyok megállapítása a

hivatalos handicaper feladata. Ezért kötelessége, hogy minden egyes verseny eredményét feldolgozza, s minden egyes lónak úgynevezett képességi számot adjon. A versenyek feldolgozása azon az alapon történik, hogy a lovak a célban milyen távolságra voltak egymástól és milyen súlyt vittek és így állapítja meg az abban a versenyben futott lovak képességének egymáshoz való viszonylatát. Ezzel megállapítja a lovak képességi számát, melyeket súlyban fejez ki. Azt, hogy milyen távolságra voltak egymástól a lovak, súlyra kell átszámítani. A legáltalánosabban elfogadott mód az, ahogyan az angolok számítják át a távolságokat. E módszer szerint fej vagy nyakhossz megfelel 1 fontnak, fél hossz 2 fontnak, egy hossz 3 fontnak. Ehhez azonban nem kell szigorúan ragaszkodni a handicapernek, hanem az értékelés a handicaperre van hagyva. Meg kell nézni, hogy a verseny eredménye szerint két vagy több ló képességi számának egymáshoz való viszonylata megegyezik-e azzal a viszonylattal, amely fennállott közöttük a verseny előtt. Minél több lónál találja ezt, annál valószínűbb, hogy ezen a lovak képességi számához kell arányítani a többi lóét. Előfordul azonban, hogy ilyen úgynevezett "villát" nem talál, s akkor tisztán érzés alapján állapítja meg a képességi számokat, nem lévén semmi biztos támpontja. Tapasztalt, gyakorlott handicaperben ez az érzés annyira ki van fejlődve, hogy legtöbbször eltalálja a helyes feldolgozást.

A handicapok eredményének feldolgozása háromféle módon történik:

a) a helyezetlen lovak képességi számát meghagyja, s az elsőnek, a másodiknak és harmadiknak beérkezett lónak képességi számát a bírói ítélet alapján megfelelően emeli,

b) a harmadiknak beérkezett ló képességi számát meghagyja, a győztes és második ló képességi számát megfelelően emeli, a helyezetlen lovak képességi számát csökkenti másfél kilogrammal (ez a magyar szisztéma),

c) az angol szisztéma, mely szerint teljesen a handicaper egyéni belátására van bízva a verseny eredményének feldolgozása, s itt igen gyakran megtörténik, hogy még a helyezetlen lovakat is nem egyöntetűen bírálja el.

Az előbb elmondottakból kitűnik, hogy egyes lovak képességi száma igen gyakran szenved változást, s ebből is látszik, hogy milyen labilis alapokon nyugszik a handicapolás. A handicapolás tulajdonképpen csak a múltat rögzíti meg, azt mutatja meg, hogy a lefutott versenyben hogyan viszonyult egymáshoz az egyes lovak képessége. A jövőre ez csak bizonyos valószínűséggel szolgál. A legnagyobb ritkaság, ha egy verseny úgy végződik, mint ahogyan azt a handicaper - legyen az a legkiválóbb is - előzetesen kiszámította. Gyakran lehet ugyan hallani, hogy egy verseny eredménye teljesen fedte a "papírszámítást", mert tényleg ugyanolyan sorrendben érkeztek be a lovak, amilyenben azt az illető handicapkönyve alapján kiszámította, csak az a különbség, hogy nem ugyanannyi távolság volt a lovak között, mint amennyinek szerinte kellett volna lenni. Az ugyanis nem fedi a "papírt", ha egy lónak volt 1 kg esélye és 3 hosszal előzte meg a másikat, vagy pedig 5 kg esélye volt, s csak erős küzdelem után fejhosszal győzött. Egy verseny várható eredményét számtalan mellékkörülmény befolyásolja, elsősorban a ló nem gép, továbbá szerepet játszik a talaj minősége, a súly, stb. állítólag befolyással bír az is, hogy sok ólmot visz-e a ló vagy sem, így az amerikai N.S. Hand szerint 10 font ólom, vagyis "holtsúly" egyenlő 15 font élősúllyal.

A lovak esélyeinek súlyokkal való kiegyenlítése - bármennyire különösnek látszik is, hogy ezt éppen egy hivatalos handicaper meri hangoztatni - meggyőződésem szerint csak a teóriában áll fenn, s ez a teória a gyakorlatban számtalanszor megdől. Ezt már csak az is bizonyítja, hogy ha a teória a gyakorlatban nagy részben beválna, a jó amatőr handicaperek - ilyen pedig számos van - fogadásokban meggazdagodnának. Ilyet viszont egyet sem ismerek.

Hogy a gyakorlatban a teória igen gyakran megcáfolódik, annak egyik oka pld., hogy vannak lovak, amelyek ha bizonyos súlynál többet visznek, már nem tudják kifejteni teljes képességüket. Számos angol szakember állítja, hogy 9 ston felett minden font kétszeresen nyomja a lovat. Vannak viszont lovak, amelyeket maximális képességük kifejtésében nem gátolja az, ha néhány kilóval kedvezőtlenebb súlyviszonyok mellett is futnak.

Ezt egy igen érdekes példával óhajtanám igazolni éspedig azzal, hogy 1929. június 18-án Ascotban a 3200 méteres Ascot Stakesben Old Orkney 8 stone 4 font alatt rövid fejhosszal megverte a 9 stone-t vivő Brown Jacket, június 21-én ugyancsak Ascotban a 4400 méteres távolságú Alexandra Stakesben Brown Jack 9 stone 2 font alatt 4 hosszal verte meg az ugyanannyi súlyt vivő Arctic Start. A három ló egymással legközelebb augusztus 1-én a 4200 méteres Goodwood Cup-ban futott, mindhárom ló 9 stone 7 fontot vitt. A "papírszámítás" szerint tehát Brown Jacknek 9 font esélye volt Old Orkney-vel szemben, s 4 hosszal kellett megelőznie Arctic Start. S az eredmény mi volt? A versenyt Old Orkney nyerte meg Brown Jack ellen és pedig ismét rövid fejhosszal, harmadik Arctic Star lett, tényleg 4 hosszal. A lovak tehát ugyanolyan távolságra voltak egymástól, mint előző versenyeikben, csakhogy közülük kettő lényeges súlykülönbözet mellett. Ehhez részben hasonló esetek fordultak elő a folyó évben nálunk is. Objektív akarván azonban lenni, arra is hozok fel példát éspedig a közelmúltból, amikor két ló között a "papírszámítás" teljesen bevált.

A folyó évben május 1-én a Hurst Parkban az 1609 méteres Victoria Cup-ben Fairplay 6 fontot kapván Laureat II.-től, azt 2 hosszal verte meg. A két ló ezután Lingfield-ben május 22-én a szintén mérföldes Queen Elisabeth Cup-ben futott egymással és pedig egyenlő súly alatt. Az angol számítás szerint 2 hossz 6 fontnak felel meg, a két lónak holtversenyt kellett futnia, s az eredmény tényleg az volt, holtversenyben győztek.

A megközelítőleg helyes handicapolást megnehezíti még az a körülmény is, hogy különböző korú lovak is futnak egymással. Az ilyen esetekben segédeszközül a korteher táblázat szolgál, mely azonban szintén csak nagy általánosságban fogadható el helyesnek. Ugyanis nem minden ló fejlődik egyformán és egyforma időközökben, amint azt a korteher táblázat feltételezi. Van azután olyan ló, mely már kétéves korában teljesen kifejlődik és eléri képességének legmagasabb fokát. Az ilyenek - ha különben is jó képességűek, mint kétévesek képesség tekintetében magasan felette állnak kortársaiknál. Tekintettel azonban arra, hogy a későbbi korban képességük már nem fejlődik, ezeket a természetes fejlődésen keresztül menő kortársaik hároméves korukban képesség tekintetében nem csak utolérik, hanem legtöbbször túl is szárnyalják.

A korteher táblázat azonban nagy szolgálatot tesz azzal, hogy érdekes és tanulságos dolgokra hívja fel a figyelmét annak, aki a táblázatot tanulmányozza. Így a korteher táblázat azt mutatja meg, hogy az olyan kétéves, amelyből sprinter lesz, hároméves korára képesség tekintetében sokkal kevesebbet fejlődik, mint az, amelyből steher válik. Ennek igazolására az angol korteher táblázatot kívánom felhasználni, amelynek alapján készültek a többi ország korteher táblázatai. Amint e korteher táblázatból látható, a telivér versenyló a kontinensen szokásos távolságokat véve figyelembe - ötéves korában éri el teljesítő képességének legmagasabb fokát, amit az bizonyít, hogy az ötéves lónak több súlyt kell vinnie, mint a fiatalabbaknak. Mármost az angol korteher táblázat szerint 1000 méterre a versenyév végén kétéves és ötéves között a különbözet 15 font, vagyis a korteher táblázat mindössze 1 font téli fejlődést tételez fel. A közbeeső távolságoknál a különbözetek felsorolásával nem óhajtanám szíves türelmüket igénybe venni, s ezért mindjárt a 2400 méterre vonatkozó adatokra térek rá. E távolságon, a versenyév végén az ötévesnek 35 fonttal kell többet vinnie, mint a kétévesnek. A következő versenyév kezdetén a hároméves és ötéves közötti különbség 26 font. Ezek szerint a steherré váló kétéves téli fejlődése 9 fontot tesz ki, szemben a sprinter 1 font fejlődésével. A korteher táblázatból megállapítható másik tanulság az, hogy a flyer hamarább fejlődik és éri el képességének legmagasabb fokát, mint a steher. Ugyanis míg 1000 méteren a négyéves lónak már májusban ugyanannyi súlyt kell vinnie, mint az ötévesnek, addig 2400 méteren csak szeptemberben visz egyenlő súlyt a négyéves és az ötéves. Ezek a következtetések is csak nagy általánosságban fogadhatók el helyeseknek.

Méltóztassanak itt megengedni egy olyan kérdésre való kitérést, ami már a tenyésztés körébe tartozik. Az utóbbi időben sajnos tapasztalható, hogy a legtöbb országban mindinkább lábra kap a sprinter lovak tenyésztésének irányzata, az állóképes lovak tenyésztésének rovására. Ez főleg abban leli magyarázatát, hogy a sprinterek hamarabb fejlődvén, a tulajdonosok költségeiket rövidebb idő alatt remélik megtéríttetni az ilyenekkel, mint a steherek. Minthogy nagyobb a kereslet az olyan csikók iránt, melyekből valószínűleg spinterek lesznek, természetes, hogy az árverésre tenyésztők a steher vérű tenyészanyagot mellőzik. A trénerek is általában szívesebben veszik, ha istállóikban sok a sprinter, mert egyrészt a sprintert sokkal könnyebb trenírozni, másrészt sokkal kevésbé történik baja az olyan lónak, amelyet rövid távolságra, nem pedig hosszúra treníroznak. Ez az úgynevezett "craze for speed" szerény véleményem szerint a tenyésztés hanyatlására fog vezetni. Ezt a veszélyt csak a versenyeket rendező egyesületek tudnák elhárítani. Éspedig részben azzal, hogy a kétévesek számára kiírt nagy versenyek számát és díjazását csökkentenék, amint ezt már Angliában is kezdik hangoztatni. Másrészt úgy, hogy a hosszabb távolságú versenyek díjazása lényegesen magasabb lenne, mint az ugyanolyan fajta rövid versenyeké. Ha ez bekövetkeznék, a steher vérű lovak nagyobb megbecsülésben részesülnének, mert a kereslet ez irányba terelődne. Tudom, hogy ennek az eszmének rengeteg ellenzője akad, s a versenyt rendező egyesületeknek is anyagi áldozatot jelentene átmenetileg. De azt hiszem, hogy a tenyésztésnek a jövő szempontjából előnyére válnék.

Röviden érinteni óhajtom még az Amerikában dívó handicapolási rendszert is. Ott a képességi számokat nem súlyban, hanem pontszámokkal fejezik ki. A pontszámok a súly és a verseny lefutási idejének egybevetésével állapíttatnak meg. A pontszámok azután a handicapolásnál ismét súlyokra számíttatnak át. E rendszer ismertetése nagyon hosszadalmas volna, így csak azt említem fel, hogy egy hosszat 5 pontnak, fél hosszat 2 1/2 pontnak, nyakhosszat 1 1/2 pontnak, fej- vagy orrhosszat egy pontnak számítanak. Amerikában még az az előnye van a handicapernek, hogy ott a versenyek részideit is hivatalosan mérik, s a versenyeredményekben nem csak ez, hanem az is fel van tűntetve, hogy a lovak a pálya ezen meghatározott részeit milyen sorrendben érték el, s közöttük e pontokon milyen távolság volt. A részidők ismerete azért fontos, mert így mindenki tiszta képet alkothat. Ezekből megállapítható, hogy a verseny eredménye reálisan elfogadható-e vagy sem. Amerikában ugyan a versenyek rendesen keresztül vannak lovagolva, nem úgy, mint Európában, főleg pedig nálunk Magyarországon. A részidőknek hivatalos mérése Európában tudomásom szerint csak Franciaországban a Bois-de-Boulogne-i pályán történik. A hivatalos versenyjelentésekben a részidők feltűntetését csak ott láttam.

A részidők mérése azonban szükséges volna a tréningnél is, s ez nagy előnyére válnék úgy a trénernek, mint a lovasnak. A tréningmetódus Európában alig változott valamit a kezdetek kezdete óta. A világon minden halad és fejlődik, a versennyel kapcsolatos dolgok azonban Európában majdnem egészen megmaradtak úgy, ahogy az ősidőkben elkezdték. A startgép talán az egyetlen lényeges változás. A részidők mérése a trénerre nézve nagyon fontos volna abból, hogy megkönnyítené helyzetét annak megállapításánál, hogy áll-e a lova. A mai trenírozási módszer mellett még a legkiválóbb trénereknél is igen gyakran előfordul, hogy az otthoni munkák alapján meg van győződve lova állóképességéről, a versenyben azután az ellenkezője derül ki. A részidők állandó mérése által idővel a lovasok is meg tudnák tanulni a tempó megítélését. Ma nagyon kevés az olyan lovas, aki helyesen tudja megítélni a tempót. Igen gyakran lehet egy verseny lefutása után hallani, hogy az egyik lovas azt állítja, gyors volt a verseny, míg a másik szerint a verseny lassú volt. S ezzel sokszor félre is vezetik a trénert. Az igazi lovas művész az, aki a tempót meg tudja ítélni. Tod Sloan annak köszönhette óriási sikerét, hogy abszolút pontossággal tudta, milyen tempót lovagol. A technika mai fejlettsége mellett az is kivihető volna, hogy a tréner lovai munkáinak tempóját maga irányíthassa. Az agárversenyeken az agarak villamos nyúl után futnak. Ahhoz hasonló készülékkel volna a kérdés megoldható.

Még csak azt volnék bátor felemlíteni, ami szintén nem tartozik a tárgyhoz, hogy szükséges volna a célfotografia bevezetése mindenütt. Az ember ugyanis mindig ki van téve annak, hogy tévedhet. De ahol a célfotografia bevezetése bármi okból nem volna lehetséges, ott is legalább a bírói páholyoknak másként való elhelyezése feltétlenül kívánatos volna. A bírói páholyok mai elhelyezése szintén az ősrégi időkből maradt fenn. Akkor az elhelyezés teljesen megfelelő is volt, hiszen csak match-ek voltak, a két ló rendszerint közvetlenül egymás mellett haladt s így még a legminimálisabb különbséget is könnyű volt megállapítani. Ma nem két ló fut, hanem nem ritkán tíznél több, a célbíró nem tudja teljes bizonyossággal megállapítani a sorrendet, s tévedésnek van kitéve.

Szíves elnézésüket kérem, sok olyan dologról mondtam el az egyéni véleményem, a melyek a kitűzött témával szorosan nem függnek össze. Hogy az elmondottak helytállóak-e, vagy sem, azt nem tudom, de remélem, hogy akad közöttük olyan is, amelyet érdemes lesz megfontolás tárgyává tenni.