Mennyit ér(t) a magyar lovas?

Belátva azt, hogy a telivér szelekciójához nem csak sok pénz, hazai telivértenyésztés, megfelelő lóverseny pályák, szakszerű versenytechnika, hanem a jó lovas is szükséges, a „telivér”-ben nagy teret adunk e témának. A mai kis létszámú gárda professzionális lovasainak tudásával nincs baj, hiszen a térségben szívesen látják Őket..., de létszámuk nagyon kevés. A lovastanuló ritka, mint a fehér holló. A magyar versenyüzemben félamatőrökre, vagy lelkes, ló imádó ifjú hölgyekre – minden tiszteletem az Övék, Ők erejükön felül teljesítenek, Ők az igazi hősei a magyar üzemnek – bíznak olyan lovakat, amelyekről így talán sosem derül ki mit érnek. Véleményünk szerint szervezetten, a pályaválasztási intézet bevonásával kellene lovastanulókat „beiskolázni”. A tenyészhelyek környékén lévő általános iskolákkal érdemes jó kapcsolatot tartani, a kistermetű, gyakorlatias gondolkodású gyermekeket már 10 éves koruk táján, még a pályaválasztás előtt, még a gyermekkorban kell lóhoz szoktatni, meg kell szeretetni velük a lovat... Ha tanulónak jön, mentesíteni kellene Őket például a korai munkakezdéstől, hiszen az istállókban 7 óra után is van mit csinálni... A tanulókat fokozatosan szabadna csak terhelni, amíg olyan sikerekhez nem jutnak, amelyek már bizonyosan a szakmában tartják őket... Azért van a sok „lovas cikk”, hogy több legyen lovastanuló... Szerk.

írta: Hesp József

A magyar lovasnevelés története

1.rész.

A magyar lovasok a határokon túl, messze földön régóta keresettek, dicsőséget, hírnevet szereztek és szereznek a hazai versenysportnak, igazolva, nem a hazai szaktudáson, a versenytechnikán múlik, hogy lovaink a nemzetközi pályákon nem aratnak nagyobb sikereket. Amerikában, Európában maradva a skandináv országoktól Törökországig, vagy Egyiptomban, bárhol, ahová csak kerültek, mindenütt helytálltak, a legjobbak közé küzdötték fel magukat. Nem csak a múltról van szó, a jelenről is, gondoljunk a kétszeres osztrák champion Varga Zoltánra.

Mi a sikerek titka? … tettem fel a kérdést a szakma egykori nagyjainak. Kivétel nélkül Megyert, a lovasnevelés egykori fellegvárát említették, de szerintem a válasz ennél összetettebb. Megyer mellett szóljunk az akkori vezetők szaktudásáról, okos előrelátásáról, a szigorú lovasnevelésről és hazánk fiainak rátermettségéről. Legyen bármilyen sportról szó, a magyarok mindenütt elsők. Miért lenne pont a versenylovaglás kivétel?

Versenyzésünk valamikori vezetői olyannyira fontosnak tartották a lovasnevelést, az utánpótlás biztosítását, hogy a cél érdekében versenyegyesületet hoztak létre. Pejacsevich Albert soha el nem évülő érdeme az 1912-ben alapított Pestvidéki Versenyegylet és a megyeri pálya.

A második világháború után kisajátították Megyert, a versenyüzem éppen csak élt, mégis újabb és újabb tehetségek, későbbi Európa hírű zsokék tűntek fel. Szerencsére a háború előtti üzemből megmaradt a gárda szakma iránti hűsége, elhivatottsága és nem utolsó sorban a fegyelem, a szellemi és erkölcsi légkör. A fogékony fiataloknak – Alafi, Kállai, Balogh Lajos, Tandari és társaik – volt kitől tanulniuk.

Évtizedekkel ezelőtt a versenysport a társadalom minden rétegében nagy népszerűségnek örvendett. Ma már nehezen hihető, de a zsoképálya elsősorban a kereseti lehetőségek miatt volt vonzó, és a társadalmi elismertség sem mellékes. Keszthelyi István egyetlen lovaglásból, Botond 1942.évi derbygyőzelme után szép házat vett, Klimscha Albert bárónőt vett feleségül.

Szerencsésnek érezhette magát az a 12-13 éves gyerek, aki Alagon lovászfiúnak szerződhetett. A felvételnél a szülőket is megnézték, nem nagynövésűek-e? Legkevesebb négy, legfeljebb nyolc évre szerződtek. A tanulók elkerülve a szülői háztól a tréningtelepen laktak, a 25 Pengős fizetésért és az ellátásért reggel négykor kezdtek és az osztott munkaidő délután fél hatig tartott. Az első évben egy lovat, a másodiktól kettőt ápoltak, emellett az udvar takarítása is a kötelességek közé tartozott. Szabadnap szóba sem jöhetett. Jelentkezőkben mégsem volt hiány, a Horthy, a Pejacsevich telepen egy időben hat- hét gyereket is foglalkoztattak. A legügyesebbek két év után lovagolhattak versenyben.

Megyer tökéletesen megfelelt a várakozásnak.

Az ugróversenyek kivételével szinte minden futamban csak lovászfiúk indulhattak, a zsokék évente csak néhányszor ülhettek nyeregbe. Nekik ott volt a pesti pálya. A legfőbb cél az volt, hogy a kezdők minél többször szerepeljenek a nyilvánosság előtt, tegyenek szert rutinra, mert erre csak versenyben van lehetőség, bármennyit is lovagolnak munkában. És tanuljanak meg kézzel lovagolni, az egyenes irányt tartsák be, ezért lovászfiú Megyeren ostort még akkor sem vihetett magával, ha egyébként már megnyerte a szükséges versenyeket. A versenyintézőség a helyzet magaslatán, nevelő szándékkal szóvá tett minden verseny közben elkövetett apró vétséget.

A lovaspalánták elszántan, óriási ambícióval küzdöttek, a zsokészerződés lebegett a szemük előtt, amit természetesen csak a legjobbak érhettek el. Elnézve az olykor tapasztalható gyakorlatlanságot, méltányolva a nagy igyekezetet, a fogadó közönség kedvelte a megyeri versenyeket. Tulajdonképpen mindenki jól járt: a gyerekek szerepeltek és közben megtanultak lovagolni, a közönség szórakozott, biztos volt a versenyek tisztaságában, és mind a két megyeri egyesület, a Pestvidéki Versenyegyesület és az Úrlovasok Szövetkezete anyagilag éves szinten körbe ért.

Nem csak a Pestvidéki Versenyegyesület tartotta fontosnak a lovasnevelést. Az sem volt mellékes, hogy legfőbb turfhatóságunk, a Magyar Lovaregylet a szakmai oktató idomárt az év végén 1000 Pengővel jutalmazta, ha lovászfiú tanítványa a szezonban legalább öt versenyt nyert. A lovasok érdekét (nem csak a lovászfiúkét) szem előtt tartva a lótulajdonost kötelezték, hogy a kimázsálás előtt a versenyszámlán a lovaglási díjra fedezet legyen. A lovászfiú lovaglási díjának felét az idomár kapta, mert gondoskodott a tanuló versenyszerelékéről és fizette a biztosítását, másik felét a Lovaregylet a tanuló nevére takarékba helyezte. Az összegyűlt pénz felét az év végén, a megmaradt részt a szerződés lejártakor egy összegben kamatostól kifizették.

A tudatosság jellemezte a lovasnevelést már az 1900-as évek elején, amikor az angol, az amerikai, az ausztrál zsokék uralták a Monarchia versenysportját, de Németországban is hasonló volt a helyzet. Azt a fiatalt, akiben fantáziát láttak, Angliába küldték tanulni. Hogy csak a leghíresebbeket említsem, Bonta Ferencet, Janek Gézát, Varga Lajost, id. Bocskai Pált. Becsületükre legyen mondva, a nálunk működő angol idomárok közül jó néhányan támogatták a belföldieket. Talán jobban bíztak bennük, mint egyik- másik honfitársukban?

Amikor az első világháború kitört, a külföldi zsokék visszatértek hazájukba. Szakmai visszaesés a céltudatos lovasnevelésnek köszönhetően nem következett be. Sőt… néhány év múlva bekövetkezett a magyarok első kirajzása. És helyettük gomba módra tüntek fel a még fiatalabbak.

A külföldre távozók nem politikai okból mentek el, sem akkor, sem a legújabb időben. Úgy érezték, és joggal, hogy tehetségük számára szűk a magyar versenyüzem, a második világháború óta pedig a kereseti lehetőségek sem hasonlíthatók többé össze.

A német versenyüzem a magyar szakemberek biztos felvevő piaca volt a múltban és az a jelenben is. Változatlanul értékelik a magyarok hozzáértését, megbízhatóságát úgy a versenyistállókban, mint a ménesekben. A tatai Fridrich Ferenc zsokét a schlenderhahni ménes annyira megbecsülte, hogy özvegye az örökösöktől a második világháború után is kapott nyugdíjat. Jellemző, hogy jelenleg is tevékenykedik magyar kolónia odakint, ugyanakkor itthon lépten - nyomon érezzük a munkaerőhiány hátrányait.

Lovasaink németországi megítélését illetőleg a magyar kortársak visszaemlékezései mellett külföldieket is (Dr.A.Tonelles, Martin E. Eversfield, George Arnull, Sport- Welt, Vollblut) is idézek, nehogy valaki elfogultsággal vádoljon. Érdekes, míg a németek a magyar zsokékról a legnagyobb elismeréssel szólnak, sikereiket itthon szerényebben értékelik. Eversfield szerint a magyarok tudásban mindenkivel felvették a versenyt. Leváltották a brit és az amerikai lovasokat, akik az első világháborúig uralták a német síkversenyeket. A harmincas években azután a németek és a magyarok törtek előre.