pendragon club - tartalom - telivér

KÉT ÉS FÉL VÉLEMÉNY A HENDIKEPRŐL

Aktuális

Őszi Kornél: (1936)

Ki szereti, ha a háza táját megtépik? – azt hiszem senki. Ne hagyjuk tehát válasz nélkül a valóban kiváló és mindenek fölött alapos sportsman Szunyogh Istvánnak ama tételét, hogy „a lovak esélyélyeinek súlyokkal való kiegyenlítése csak a teóriában áll fenn.” Azok a példaképpen megemlített esetek olyan crackekről, amelyek változó teherviszonyok közt is mutatják előző formájukat, tiszteletre méltó kivételek. Tudnék erről én is regét egy Barát nevű gátlóról, amelynek sorozatos győzelmeit nem tudta a hendikepper elég magasra venni, hogy legközelebbi hendikepjét még könnyebben meg ne nyerte volna.

Ha már a sors úgy akarta, hogy a lovak képességi foka ne valami űrmértékkel, hanem kilókkal méressék, akkor mindenek előtt vagyok bátor kedves sporttársam figyelmét az erre legilletékesebb Angliára felhívni ahonnan azzal a jelszóval indult ki a terhek súlymértékkel való kiegyenlítése, hogy a kiló összehozza a lovat a szamárral. Szunyogh István olyan ember, aki hozzám hasonlóan a telivérre vonatkozó legtöbb angol könyvet, memoárt olvashatott, és egész sorát láthatta a nagy versenyek előtti galoppoknak. Emlékezhet rá, hogy hányszor történtek százezer fontos, és vétettek ezek halálbiztosra – előzetes papírszámítás alapján. Emlékeztetem arra a múlt századi Hambletonian-Diamond matchre, (olyan verseny, amelyben előzetes kihívás eredményeként csak két ló indul) amely egész Angliát példátlanul felkavarta, s amelyen a két titánt 1½ kilóval hozta össze a hendikepper tudomány. A két titán szoros küzdelme igazolta az előzetes számítások helyességét. Évtizedek óta szólnak a legendák mindenidők legnagyobb hendikepelőjéről, Rous admirálisról, aki nem csak stewardja (indítója) volt az angol Jockey Clubnak, hanem hendikeppere is. Ha mégis kételkednénk abban, hogy nem lehet kilókkal pompásan kiegyenlíteni az esélyeket, nézzük meg csak az egykori, sőt a mai angol hendikepet is, hány rövid fej fölött folyhatott már vita odakint, mert a kiló úgy összehozta a lovakat, hogy a bírón kívül halandó nem tudta megállapítani a sorrendet. Nem a kiló, a font (itt súly) döntött már el sok versenyt és semmisem bizonyosabb, minthogy az a "rövid fej" egy font különbség mellett már a másik javára válik győzelemmé. Ez az alfabetje a hendikeppelésnek és ha van is tiszteletre méltó ló, amely kivétel – amelynek egy pár kiló se ide, se oda – az ilyen mindig csak kivétel marad.

Szunyogh István kedves megállapítása, hogy ha a teoria nagy részben beválna a gyakorlatban, a jó amatőr hendikepperek a fogadásokban meggazdagodnának – ilyet viszont egyet sem ismer. Erre csak annyit, hogy a háború óta tényleg senkit sem háborgatott a fogadásokon való meggazdagodás, de nem szabad elfelejteni, hogy annyi minden megváltozott nálunk, már a magára a versenyzés külső képére nem tudunk a maiban ráismerni. Hol vannak a békeidők nagy fogadó istállótulajdonosai, akiknek fogadásai száz százalékig garantálták, hogy lovaik formát fognak futni; hol van az az idő, amikor minden istállónak egyaránt megvolt a maga cracklovasa, könnyűterhűje és még hozzá szakszerű menedzsere, aki után a közönség mehetett, az ügyes amatőr hendikepper pedig ösztönös eszmetársulás segítségével eligazodhatott. De hagyjuk csak az „amatőr” hendikepper szót, valljuk be profi hendikepperek voltunk, akiknek a hendikepkönyv nem pajzán gyerekjáték, hanem igenis kereseti lehetőség volt, mint olya emberek kezében, akik a futtatást sosem tartották szerencsejátéknak, hanem tudományon, hozzáértésen alapuló versenysportnak.

Hozzak itt fel példákat a múltból? Abból az időből, – Szemere Miklós csillaga csak később tűnt fel – amikor egy évben a könyvesek nagyon telenyerték és nyereségüket kisebbítendőn mondták:

– Péchy úr, Lossonczy úr, Őszi úr mindenkor többet nyert nálunk! A könyvesek, akik akkoriban a szezon elején – a téli előrefogadások miatt – hatalmas táskákból fizették ki a viszontlátás boldog tudatában a százezreket, valójában akkor is nyertek. Cégük hírét növelte egy-egy mamut veszteségük.

De nehogy a mai kor embere dajkamesének higgye a béke idők papírszámításának aranjuezi idejét, vegyük elő a Magyar Turf régi évfolyamait. Vannak szép számmal öreg sportsmanek, akik emlékeznek rá, hogy 7 futamból öt elsőt, néha hatot sikerrel tippelni meg sem kottyant. Emlékezetes az az eset, amikor Szemere Miklós egy Királydíj napon a versenytéren kalauzolta Wekerle miniszterelnököt. Minden futam előtt megmondta a kormányelnöknek, hogy mit fogadott, s ezek egymásután nyertek is.

– Micsoda disznód van, véletlen az egész! – mondta az illusztris vendég. Szemere megdönthetetlen papírformákra hivatkozott. Amikor már az ötödik versenyt nyerte egymásután és a miniszterelnök még mindig nevetett a buta véletlenen, kivett a zsebéből egy Magyar Turfot: „Nézd ez a lap már két nap előtt ki lett nyomatva, és mind az öt nyerőt bemondta előre. Hát van papírforma?

Ó egyetlen üdvözítő papírszámítás – valamikor mindenki hitt benned, még a hivatalos hendikepper is...

Hogy miért nem érvényesül ma a papírforma abban a mértékben, mint a béke időkben, ennek már a mai helyzet okozta sportszerű magyarázata is van. Míg régen az istállók alaposan felkészültek egy-egy versenyre, a mai rendszer mellett lehet mondani, nem elég tréninggel futnak a lovak. Ma a tréner, miután fogadó ownere nincs, nem próbálja ki, hogy mit tud a lova, ezzel egy starttól esne el, inkább versenyben futtatja. Jellemző egyik nagy istállónk menedzserének minapi válasza az egyik verseny előtt arra a kérdésre, hogy a próbagalopp szerint nyer-e a lova?

–„Próbálni nem próbáltam, inkább versenyben próbálom, hátha megnyeri! Ha ezt nem, talán a következőt!”

Így van vele minden istálló, és még érdemekül lehet betudni...

(Az 1936-ban írt Őszi cikket olvashatóbbá tettem és rövidítettem. Szerk.)

 

 

Hesp József (2001):

A „telivér” júliusi számában nagy érdeklődéssel olvastam Szunyogh István a hendikeppelésről 1936-ban Münchenben tartott előadását. Olvasás közben némelykor csodálkoztam, úgy gondolom, ebben nem vagyok egyedül. Őszi Kornél főszerkesztő a Magyar Turf egyik következő számában az elhangzottakat helyenként ugyan finom kritikával illette, mindamellett megnyilvánult Szunyogh iránti tisztelete.

Szunyogh Istvánnál a pedigrisztikához jobban senki nem értett, mint hendikepper olyan tekintélynek örvendett, hogy beállításait, generál hendikepjeit senkinek még eszébe sem jutott megbírálni. Nagyváradról, ahol megyei tisztviselő volt, került a fővárosba. Először egy háromfős hendikepper bizottság tagja, majd évtizedeken át egyedül látta el a kényes feladatot egészen váratlan haláláig. Emellett a Magyar Méneskönyvet szerkesztette. Nagy, sokszor idézett munkája a Derby nyerők hendikepje. Naprakészen ismerte a külföldi, elsősorban az angol nagyversenyek eredményeit. Puritán, végtelenül egyszerű embernek ismertük, kivételes tudásával mérhetetlen szerénysége már összeegyeztethetetlen volt. Pártatlansága, külföldön is elismert tudása ellenére talán az egyetlen volt, aki a Magyar Lovaregylettől csak erkölcsi elismerést kapott, anyagilag alulfizették.                   

Apám tanítómesterének tekintette, tőle tanult hendikeppelni, felfogását, a magyar versenyrendszerhez igazodó módszereit átvette. Ennek köszönhetően egészen közelről ismertem. Apám gyakran meglátogatta, többször elkísértem. A ma is álló Szigony utca 34 szám alatt lakott egy reá jellemző egyszerűséggel berendezett lakásban, amelyben az egyedüli értéket könyvei jelentették. Későn, a háború után nősült. Lakásán olyan érdekes emberekkel lehetett találkozni, mint Lázár Károly testőrtábornok, ugyanakkor meghívott a lósporthoz politikai okból helyezett kádert. Nagy jövőt jósolt az akkor még ígéret, éppen csak zsokévá avanzsált Kállai Pálnak, szívesen látta őt is. Egyszóval érdekes ember volt, nem mentes a furcsa szokásoktól. Soha, még a legszélsőségesebb időjárásban sem tett kopasz, egy szál hajtól mentes fejére kalapot. Nem törődött a jégesővel, még azzal sem, ha tar fejét több centiméter vastagságban hó fedte. Rá nem lehetett volna beszélni, hogy a jonatánalmát megegye, sokszor nevettünk ezen. Amikor tudta, hogy én is meglátogatom, előkereste nekem a kor legjobb lovasáról Gordon Richardsról megjelent legújabb cikkeket, fényképeket. Egy gyerekhez is megtalálta a hangot. A bírói tornyot csak egyszer, a nyolcadik futam után, ha már nagyon szükséges volt, hagyta el. Azt, hogy anglomán, az angolok mindenek felett, apám csak neki, a szeretett Pista bácsinak bocsátotta meg. Munkahelyéről hazatérve kikapcsolódásképpen mi mással foglalkozott volna, mint angol könyveivel, a lapokkal, a naponta megjelenő Sporting Life minden sorát végig böngészte. Érdekes módon színvonalas volt a brit munkáspárti Daily Worker lósport rovata, ők tippeltek a legjobban. Néha elfogult volt, például Róbert Endrével és ivadékaival szemben. A háború utáni évek legjobb lovának Lubicának 88 kg-os képességszámot adott, és a többi lovat Lubica képességéhez viszonyítva állította be. Ilyen módon hozta összhangba a háború utáni évek hivatalos osztályozásait 1953-ig bezárólag. A rákövetkező évtől ezt a skálát folytatta. 1958-ban mi rendeztük a szocialista országok versenysorozatát. A kísérő tenyésztési és versenyzési kongresszuson felkért előadóként nagy érdeklődéssel kísért referátumot tartott tenyésztési kérdésekről. Szerette a macskákat, egyik kedvencét a kerületi állatorvosi rendelőbe vitte, ahol felizgatva magát rosszul lett, és szívroham végzett vele. Felesége ekkor már nem élt, és apámnak, aki hozzá legközelebb állt, kellett azonosítani.

Térjünk rá müncheni előadására.

Nemcsak elméletileg, gyakorlatilag is. Az esélykiegyenlítés máig egyedüli módszere a hosszak kilóra való átszámítása. A ló nem gép, érzékeny élőlény, a formák ingadoznak, ettől a módszer még jó. A hendikepper figyelembe veszi a vitt terhet, és a lovak között a célban mutatkozó távolságot, és e két tényező összevetésével számítja ki versenyképességüket Az angolok felfogása szerint teherkülönbséggel a lovat és a szamarat is össze lehet hozni. Angliában megpróbálták az esélyeket úgy is kiegyenlíteni, hogy a nagyobb lóra több terhet raktak. A „Give and Take” versenyek természetesen nem váltották be a reményeket, ezért felhagytak velük.

„A lovak esélyének súlyokkal való kiegyenlítése meggyőződésem szerint csak a teóriában áll fenn – ezt hangoztatni éppen egy hivatalos hendikeppertől különös”, vallja beismerően Szunyogh István is. Szerintem túlzott szerénysége motiválhatta az idézett mondatokat, mintha saját szerepét igyekezne kisebb jelentőségűnek feltüntetni. Említett kijelentései mással nem magyarázhatóak.

Érdekes, amit a távolságok súlyra átszámításáról mond. Az angol felfogást követve fej, vagy nyakhossz 1 fontnak (0,5 kg), fél hossz 2 fontnak (1 kg), egy hossz 3 fontnak (1,5 kg) felel meg. Rögtön hozzáteszi: „ehhez azonban nem kell szigorúan ragaszkodni a hendiceppernek, hanem az értékelés a hendicepperre van hagyva”. Helyes tehát, ha a hendikepper szabad kezet kap. Ha egyszer bizalmat adtak neki, munkájába kívülről, a „kerítésen túlról” senki ne szóljon bele. Két, vagy három főből álló hendikepper bizottság külföldön létezik, de ez nem egyenlő a kollektívan belekiabálós módszerrel.

Rövidtávra érvényes, hogy egy hossznak több mint egy kiló felel meg, különösen, ha a szélsőségesen sprinter, 900-1000 méteres futamokra gondolunk. A kipróbálás szempontjából idősebb lovak részére komolytalan táv, kizárólag a változatosság, a kuriózum kedvéért szabad ilyen versenyeket olykor tartani. A kétévesek tavaszi, kora nyári rövid versenyeiben a jókat még sokkal kevesebb választja el a többitől, mint ősszel, netán egy év múlva. Megfigyelésem szerint ennek egyik oka a fentebb említett hossz- kiló átszámítás, a másik, hogy ilyenkor a klasszis még kevésbé áll a középszerű felett, mint később. Minden fiatal ló egy bizonyos, egymáshoz még viszonylag közel álló szintről indul el, párszáz métert még a gyengébbnek is el kell tudni mennie az erősebbel, és a skála csak hároméves korra húzódik igazán szét. Illusztrációul két velem történt eset a 70-es évekből. Aperianov mester tavasszal egy szürke kétévest kvalifikált rövidre. Rögtön betette egy hendikepbe, ahol a közepesnél alacsonyabb terhet kapott. Az első futam előtt megjegyezte, hogy lovát magasra állítottam. Azt válaszoltam, hogy a célfotón lemértem a távolságokat, és amennyivel a helyezettek mögött ért be, pontosan annyival kapott azoknál kevesebbet. Nagyon rossz ló, meglátod, soha nem fog versenyt nyerni, mondta. Az egész különösebben nem érdekelte, abban az időben egyszerre több derby ló állt az istállójában. Mondanom sem kell, a szürke csak párszáz méterig bírta a tempót, elsőnek esett vissza. Hiába engedtem neki futásonként, ahogy a táv emelkedett, egyre messzebb végzett. 1975 késő őszén egy középtávú kétévesek hendikepjében a jó képességű Karakorum és a félvér Rimi közé 15 kg-ot tettem (60kg-45kg). A 3200-as gépnél kettőjük közül még bármelyik nyerőnek volt gondolható, a többiek már csak a harmadik díjért versenyezhettek. A telivér csak a finisben kerekedett felül, és küzdelem után fél hosszal nyert. Karakorum tehát 15,5 kg-mal volt Riminél jobb. A következő szezonban Karakorum a háromévesek listavezetőjeként 79,5 kg-os osztályozást kapott, Rimi 40,5-ig jutott el. Hároméves korra ennyire széthúzódott a skála, hosszútávon Karakorum nagyarányú javulással rukkolt elő.

A hivatalos hendikepper, még ha meggyőződése is, hogy rövidre egy hossz több egy kilónál, a teherközléseknél ezt nem alkalmazhatja. Ugyanakkor azt mondják, hosszúra egy hossz kevesebb egy kilónál. A hivatalos hendikep skálát nem változtathatják a távok szerint, a gyakorlatban lehetetlen lenne, káoszhoz vezetne. Viszont ismerve a lovak képességét, tulajdonságait, tudjuk, hogy melyik távon futnak a legjobban. Például egészen rövidre, vagy szélsőségesen hosszúra melyiktől várható kiugró teljesítmény, amelyet azután más távon meg sem tud közelíteni. Két példa a közelmúltból: a helyből rendkívül gyors Suta és Tükrös 900-ra, 1000-re akár két klasszissal jobbakkal el tudtak menni. Az már a hivatalos hendikepper dolga, hogy a szélsőséges formákat mennyire veszi tekintetbe az év végén a hivatalos osztályozás elkészítésénél

A vitt terhek, a korteher és a bírói ítélet ismeretében az egy futamban futott lovak képességének egymáshoz viszonyítása mechanikus művelet, szinte gyerekjáték. A hendikepper tudása akkor játszik szerepet, amikor a különböző versenyekben részt vett lovak képességét kell összehasonlítani. Könnyít a helyzeten, ha legalább két lovat találunk, akik között a viszonylat az előző, közös versenyben mutatott formájukkal megegyezik. Például A és B ló között akkor is, most is 4 kg volt a különbség. Nagy valószínűség szerint e két ló formát ismételt, megbízhatóan rajtuk állhatunk meg, azaz a két versenyben futott többi lovat rajtuk keresztül elbírálhatjuk. Többnyire nem ilyen egyszerű a történet. Általában valamelyik, feltevésünk szerint formát ismételt lovat kell alapul venni. És ez teszi nehézzé a hendikeppelést. A jól, vagy rosszul megítélt megálláson múlik, hogy jól, vagy rosszul számolunk, alacsonyra, vagy magasra értékeljük a mezőnyt.

Hogy meg lehet-e tanulni hendikep-pelni? A gyakorlat sokat jelent, de végső soron, bizonyos szinten felül érzék kell hozzá, meg jó szem. Ismernünk kell a lovakat, a versenyek lefolyását nyomon kell követnünk, és a versenyek minden fázisát agyunkban le kell fényképeznünk. Ennyi az egész, nem több…

„A handicapok eredményeinek feldolgozása háromféle módon történik” mondja Szunyogh István. Magyar szisztémának nevezi, amikor „a harmadiknak beérkezett ló képességi számát meghagyja, a győztes és a második ló képességi számát megfelelően emeli, a helyezetlen lovak képességi számát csökkenti másfél kilogrammal”. Valószínűleg azért nem mondta, mert a szakmai hallgatóság miatt szükségtelennek tartotta, hogy a hivatalos hendikepskála mozgásáról van szó, nem a generál hendikepről. A hivatalos hendikepskála szerint készíti a teherközlést, a generál a szezon végén a lovak képességét fejezi ki. A minden helyezetlen futás után kapott 1,5 kilós elengedést hamarosan abbahagyták, mert a lovak túl gyorsan lefutották magukat, és ez enyhén szólva nem szolgálta a versenyek tisztaságát.

A ló nem gép, a formák ingadoznak, számtalan külső körülmény befolyásolja a verseny alakulását. Ezért mondja, hogy „milyen labilis alapokon nyugszik a handicappolás. A handicappolás tulajdonképpen csak a múltat rögzíti, azt mutatja meg, hogy a lefutott versenyben hogyan viszonyult egymáshoz az egyes lovak képessége. A jövőre ez csak bizonyos valószínűséggel szolgál.” Ez az oka, hogy bár sokan jól számolnak, hendikeppelési tudományából még senki nem gazdagodott meg. A papírszámítás, a terhek és a képességszámok összevetése tulajdonképpen valószínűség-számítás. Olyan esélyszámító, aki mindig beletalál, még nem született meg, viszont aki jól számol, többször eltalálja a befutást.

Ebben az előadásban nem említette meg, amelyet pedig többször hangoztatott, hogy a versenyt mindig a befutási sorrend, a célbírói ítélet alapján kell feldolgozni. A kiszámított formákat nem befolyásolhatják verseny közben történt események, például a ló oldalt tört, kívül fordult, elkésett, korán jött, későn bújt ki, stb. Megjegyzem, a megfigyelések lehetnek szubjektívek, illetve nem is annyira a megfigyelések, mint inkább az, hogy a zavaró körülményt hány kilóba vesszük. Természetesen a hivatalos hendikepperről van szó, a magán esélyszámító legközelebb, amikor az esélyeket latolgatja, és mielőtt a fogadópénztárhoz megy, legjobban teszi, ha megfigyeléseit számba veszi.

Az idő meghaladta azt a véleményt, hogy 9 Stone (57,15 kg) felett minden font kétszeresen nyomja a lovat. Ilyenformán ezt túlzásnak tartom, viszont tény, hogy vannak lovak, akik nagy súly alatt nem futnak formát, ellenben mások jó súlybírók. Amikor a legalacsonyabb terhet 39 kilóban, később 44, majd 45 kilóban állapították meg, a fogadók számon tartották, hogy mely lovak futnak szívesen alacsony teherrel. Manapság ennek már nincs akkora jelentősége, mert a teherskála a könnyűterhű lovasok hiánya miatt kényszerűségből feljebb csúszott.

Aranyszabály, hogy előnyösebb súlyt adni, mint súlyt kapni. Nem hiába mondta valamikor a nagy fogadó és nagy istállótulajdonos Szemere Miklós: „Én járjak minél jobb, a lovaim minél rosszabb társaságban.” Gyenge mezőnyben a klasszis helyzete még a legnagyobb teherrel is könnyebb, mint a gyenge lóé legkisebb teherrel a jobbak között. Lezárhatjuk az akkoriban sokszor körbejárt kérdést azzal, hogy minden érdekeltnek, az istállótulajdonoson, az idomáron, a hendikepperen keresztül a fogadóig tudni illik, hogy mely lovak nem bírják el a magas terhet.

Számomra felejthetetlen az 1970. évi Totalizatőr hendikep, mert teherközlésének elkészítése sok fejfájást okozott, alaposan megizzasztott. Nevezték a tavasz óta nem indult, jól dolgozó, klasszis Palimadárt, amit a hendikeplovak közé kellett reálisan beállítanom, értve ez alatt oly módon, nehogy „keze, lába” kilógjon, de úgy sem, hogy felül kizárjam. Kétnapi töprengés, a nevezettek kiplusszolása után végül is 66 kilogrammra tettem. 3200-ra nem kis súly, de abból indultam ki, hogy Palimadár korteher ló, papíron így is esélyes, nyerjen, ha elbírja a terhet, ám semmi esetre se „ingyen”, vagyis képességénél alacsonyabb formával. A verseny úgy alakult, hogy a kisterhű lovak helyből kocogtak, majd amikor a befutó közepétől mentek volna, a darabra leggyorsabb Palimadár klasszisa áthidalta a szokatlan teherkülönbözetet, és nyert. Az első díjat a 66 kilós topsúly miatt senki nem sajnálta tőle, és én is megnyugodtam. A történet két tanulsággal szolgál: a súlybíró lónak nem számít a teher, és versenyben minden előfordulhat.

A versenyló kipróbálásában nélkülözhetetlen a korteher. Éspedig azért, mert a telivér versenyeztetése már kétéves korában, jóval a testi, szervezeti fejlettség elérése előtt megkezdődik. Segítségével küszöböljük ki az egyes évjáratok eltérő fejlettségéből adódó különbségeket. Korcsoportonként a fajta átlagos fejlettségét veszi figyelembe, arra természetesen nem lehet tekintettel, hogy nem minden telivér fejlődik egyformán. Ezért mondta Szunyogh István:„a korteher táblázat csak nagy általánosságban fogadható el helyesnek.” Megfigyelhetjük, hogy a flyerek korán érnek, mint háromévesek keveset javulnak. A steherek későbbi fejlődésűek, hároméves korban a hosszabb távokon magasabb formát futnak. Ha egy korai telivér versenyképessége hároméves korra nem fejlődik, szinten marad, a későbbiekben már eleve hátrányba kerül, mert a korteher nála is javulást feltételez, ámde az idősebbekre kirótt teherkülönbözetet nem tudja megadni.

Az ismertetett amerikai hendikeprendszer a lefutási idő és a teher összegzése. Nem mindegy, hogy adott távra egy bizonyos időt a ló milyen teherrel tesz meg. Ahol annyi pálya van, és olyan sok ló fut, másképpen talán nem is tudnák a lovakat összehasonlítani. A módszer előnye, hogy a szubjektivizmus kizárt. Egy-egy beállításért a hendikepper nem okolható. Az említett hendikeppelési rendszer a Timeform előfutára, vagy már az, jobban kellene ismerni.

Szunyogh István hangoztatja a részidők fontosságát. A 400-as résztávokra mért idők felvilágosítást adnak a futamról, hozzájárulnak jobb feldolgozásához, különösen középtávtól felfelé, hosszúra még inkább. A gyors lefutás, az egyenletes részidők meggyőznek a verseny realitásáról, pontosan tükrözik az erőviszonyokat. Amennyiben lassú kezdés után későbbi szakaszon, többnyire az utolsó előtti 400-on hirtelen felgyorsul a tempó, megkérdőjelezhetjük a futam komolyságát. Az állóképesség ilyenkor nem érvényesül, nem biztos, hogy a legjobb ló nyert. A részidők nagymértékű ingadozása mindig jellemző volt a magyar felfogásra, ellentétben a külfölddel, ahol a részidők között még hosszúra is elhanyagolható az eltérés. Nem hozom fel példának a legnagyobb versenyüzemeket, elég Szlovákiát, vagy Csehországot említenem. Század másodpercnyi pontossággal mérik a lefutási időt, tizedekre menően a részidőket. Amerikában a hivatalos eredmények még a résztávok szerinti sorrendet is feltüntetik. Annál jobb, minél több az információ, mert a közönség nagy úr, akit ki kell szolgálni, hiszen fogadásaival eltartja a versenyüzemet.

Befejezésül Szerkesztő Úrhoz egy kéréssel fordulok. Kérem, hogy régi turfokból a jövőben is bányásszon elő hasonlóan örökzöld témákat. (2001)

Vesztényi Gábor (2001):

Egy laikus véleményét kell még a mélyen tisztelt Olvasóknak türelemmel elviselni. Megdöbbentő, hogy Őszi Kornél a harmincas években arról ír, hogy nem könnyű kiszámítani mi nyer, és ennek azt az okát véli, hogy a lovak kevés tréninggel, próbagalopp nélkül állnak starthoz.

Miért érdekes ez ma?

Úgy vélem, hogy az általam sokszor kifogásolt mini hendikepszámok teszik lehetővé, hogy a tréningben lévő lóállomány gyakorlatilag munka nélkül versenyez. Az, hogy ennek a pénztelenség az oka, vagy egyéb, végül is mindegy. A tréning nélküli ló vagy versenyről versenyre jön előre, vagy össze-vissza futkos, attól függően, hogy milyen napja van. Ha a hendikepper jobban büntetne, sok lóról kiderülne, hogy tréning nélkül, a mostaninál magas terhekkel teljesen esélytelenek. Közismert, hogy „a felkészületlen bokszolót könnyű kiütni”. Hihetetlen előnyben vannak azok az istállók, ahol rendszeres tréning van.

Ha azt feltételezzük, hogy két azonos képességű ló egymás ellen indul, az egyik rendszeres dolgozik, a másik nem, nyilvánvalóan az előző biztosan nyer, míg a másik nagyon kimaradhat. Mit feltételez ma a hendikepper, a magán hendikepper?

Azt, hogy a munka nélkül versenyző ló rossz ló.

–„Rosszak a lovak, csak 10-12 jó lovunk van!” – írta tisztelt Kollégám Horváth József minap a Turfban.

Véleményem szerint helyesebb volna azt hangoztatni, hogy a gyengén futó lovak nagyobb hányada egyszerűen felkészületlen.

No és? – kérdezhetik. Mit számít az? Csak azt, hogy a magyar tenyésztés lenullázódik.

Mi lehet a megoldás? Talán az, hogy lovat nem szabad tréning nélkül indítani, vagy ezeknek külön futamokat kell kiírni?

Érdemes volna ellenőrizni, mennyi tréninggel indul egy-egy ló. Természetesen ez nem lehet a versenyszervezés feladata, de az Angol Telivér Tenyésztők Országos Egyesülete erősen érdekelt, érdemes volna ezt valahogy megszerveznie.