tartalom - telivér - csonaki - könyvtár

A „LOVAKRUL” 1997-BEN

avagy a magyar telivéripar látlelete

írták: Vesztényi Gábor–dr. Fehér Dezső

Mottó: A’ kisded Makkbul, ha nem romlott, idővel termő Tölgyfa lessz, csak senki el ne gázolja.” (Gróf Széchenyi István: Lovakrul. Pesten 1828.)

Minden olyan országban, – ahol nem akadozik naponta a „szekér”, – jól működik a lóverseny. Nem csak jól működik, hanem terjed és fejlődik. Különösen ott fejlődik, ahol az élet konszolidált és az emberek mindennapjai eredményesek.

A magyar fejekben torz kép alakult ki a lóversenyről, melynek oka a tudatlanság, és a sajtóban szándékosan terjesztett hamis beállítás.

A rendszerváltásig müködőképes lóversenyzés a kilencvenes évek elején egyszerre kellett szembenézzen addigi kereteinek felbomlásával, a fogadókat erősen sújtó új adórendszerrel, és az addig eredményes vezető nyugdíjba vonulásával. Ez idő tájt privát befektetők hatalmas összegekért importáltak versenylovakat, de a régi dicsőség egyre csak kopik és fakul...

Szerkesztőségünk úgy gondolta, hogy szükséges a lóverseny egzakt, elfogultságoktól mentes, szakszerű bemutatása, amely a döntéshozókkal korrekt információkat közöl.

Dr. Fehér Dezső állatorvos, címzetes egyetemi tanár, az állatorvosi tudományok kandidátusa, nemzetközileg elismert szaktekintély és szakíró, a Magyar Lóverseny Vállalat (1971–1990) nyugalmazott igazgatója és Vesztényi Gábor a „Telivér” című lovas szaklap szerkesztőjének a lóversenyzésről írt tanulmánya talán oszlathatja a telivéripart befedő sűrű ködöt.

MI A LÓVERSENY?

Van-e igény a lóversenyre?

Az 1944-es versenyszezon végéig Budapesten és környékén több versenypálya is volt, amelyeken hetente többször is futottak a lovak, – az Új Lóverseny téren, az Ügetőn, Alagon, Megyeren, az első világháború előtt még több helyen – mindenkor nagy érdeklődés mellett. Az Új Lóversenytér – 1975 óta Kincsem Park – tribünjein 15.000 ülőhely van. A nagyversenyek napjain minden ülőhely foglalt volt, a nézőtéren gombostűt sem lehetett leejteni. 1971-1990 között a tízezres nézőszám sem volt ritka, – sőt néhányszor teltházra is emlékezhetünk, – és ha csak háromezren jöttek ki, az rossz napnak számított.

Főidényben – havi 4x4 versenynappal és a legalacsonyabb nézőszámmal számolva ez havonta 54.000 néző!

Európa nyugati oldalán – például a kölni Europa Preis napon – ma is összejön 20-30 ezer néző.

Ráadásul a lóversenypályákon nem teljesen az ülőhelyek számától függ a nézőszám, hiszen az állóhelyeket és a fogadóirodákat látogatók még további érdeklődőket vonzanak. Például az angol Derby napján Epsom-ban 100 ezres nézősereg sem ritka, de feljegyeztek már 300 ezres Derby napot is. A párizsi Longchamp 40-60 ezer nézőt tud leültetni. E számok elgondolkoztathatják azokat, akik idejétmúlt dolognak tartják a lóversenyzést.

Mi a hamis kép oka?

Magyarországon a Rákosi korszak óta a közvélemény szemében a ló valamilyen anakronisztikus, sőt reakciós, tehát „üldözendő” dolog. A ló lejáratásával is nagyot véltek rúgni az arisztokráciába, a két háború közti hadsereg egyenruhát és hivatást vesztett tisztjeibe, – akikről bízvást állíthatjuk, hogy ló imádók voltak – és nem utolsósorban a gazdag és középparasztokba. Amíg volt elég ló az országban, addig nehéz volt a „közösbe” kényszeríteni a magyar gazdálkodó társadalmat. 1980-ig tiltották a lótartást! Ki vette volna meg az orosz traktorokat és olajat, ha a magyar ló kultusz fennmarad?

A mai rádiós és televíziós riportokban most is a korszerűtlenség szinonimája, ha egy parasztgazdaság lovat használ. Szent borzongással minősítik, ítélik el az ember lehető legolcsóbb és legkedvesebb munkatársát.

Azt, hogy a magyar mezőgazdaság nagyüzemei és nagy farmjai géppel dolgoznak, az természetes, de még az ilyen nagyüzemekben is vannak olyan feladatok, amelyeket lóval gazdaságosabb és olcsóbb elvégezni. A kis és önellátó gazdaságokban még inkább juthatna szerep a lónak.

Ma miért ló ellenes a magyar közgondolkodás? Azért, mert az államnak az az érdeke, hogy minden polgára mindent a legdrágábban „fogyasszon”, vagyis a takarékosabb megoldások ne csökkentsék az állami adóbevételeket...

A nem kellően végiggondolt ló ellenesség miatt a ló körüli ügyek ma sem nagyon fontosak, de korábban egyenesen az osztályharc egyik csatatere volt a lóistállók világa, amelyet jól szemléltet az alábbi eset:

Az angol király színeiben nyert Derbyt a Minoru nevű mén. A lovat –versenykarrierje végén – megvásárolta egy orosz ménes. 1917-ben a „nagy októberi” győzelme után a lovat halálra ítélték és nyilvánosan kivégezték, csak azért, mert az angol király tulajdonából került Oroszországba! A „kivégzés” után Szovjet- Oroszországban nyolc évig szünetelt a lóversenyzés. A NEP korszakban – 1925-ben – indult újra a lófuttatás. A náci Németországban működött ugyan a versenyzés, de – legalábbis Albert Speer emlékiratai szerint – Hitler is lóversenyellenes volt, mert véleménye szerint az arisztokrácia népszerűsége a lóversenypályákon „konzerválódott”.

Magyarországon is...

A Rákosi kurzus igyekezett a Horthy család ellen erős ellenszenvet kelteni, hogy a magyar népnek a Kormányzó iránt érzett, nehezen tagadható szimpátiáját semlegesítse. Ma a Kincsem Parkban a trénerek kedvenc helye a Kormányzó 1945-ben megsérült és helyre nem állított páholya ritkán volt üres. Ha a Kormányzó nem volt kint, valamelyik testvére biztos ott volt, hiszen nem csak az államfőnek voltak lovai, hanem István nevű fivérének is, aki mellesleg lovassági tábornokként is kötődött a lovak világához. Az úrlovasként versenylovas Horthy Szabolcsra már a legöregebbek sem emlékeznek, mert hősi halált halt az első világháborúban. A legfiatalabb testvér Horthy Jenőre, a két háború közötti lóversenyzés egyik meghatározó személyiségére ma is sokan gondolnak tisztelettel.

Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a Magyar Lovaregyletet és az Ügető Egyesületet államosították. A magán kézben lévő Turf sajtót szintén, a lovak és az egész ipar – a szaktudás kivételével – állami kézbe került.

Az arisztokrácia kezdetben istállófiúként, később disszidensként kikopott a versenyzés világából, és a szakma sokat veszített régi fényéből, de élt. Nevelt és sikerre vitt Imit, Imperiált és az állam a sikerek láttán „kényszerű mosollyal” zsebre tette a telivériparban keletkező hasznot, annak ellenére, hogy a lóversenyen való fogadás nem tartozott a tisztelt szórakozások közé. A lóverseny barátainak és híveinek titkolni kellett, hogy rendszeres látogatói a pályáknak.

Az „új gazdasági mechanizmus” eredményeképpen 1971-től sokat javult az összkép, habár a hamu alatt még mindig maradt egy kis parázs, amelynek tüzét a mai sajtó újra élesztette.

„Írj egy-két flekket a lóversenyről, nem ronthatod el, hiszen úgysem ért hozzá senki! - mondják a napilapok szerkesztői, és a lelkes ifjoncok boldogan és együgyű tudatlansággal fabrikálják - mindenkor egy képzelt erkölcsi magaslatról – „cikkecskéiket”, amelyek közül sok egy gimnáziumi önképzőköri dolgozat színvonalát sem éri el.

Újságírók nélkül nem mehet jól...

A sportfogadások, – amelyek közül vitathatatlanul a lóversenyfogadás a senior – erősen igénylik a nyomtatott sajtó támogatását. Az ír versenylap (The Irish Field) hetente 40-60 nagyalakú újságoldalon jelenik meg. Egyetlen szerencsejáték sem igényel ilyen írásbeliséget.

Az államosítások előtti időkben több turf lap is volt. Mindegyik megélt, némelyik nagyon jól. Őszi Kornél egész versenyistállót tudott a turfkiadványaiból fenntartani. Azokban az országokban, ahol a telivéripar jól működik – szinte mindenütt a világon – a turf újságírás megbecsült, komoly szakma. A „Turf Journalist” szinte minden információhoz hozzáfér, hiszen a nemzeti keretekben zajló lóversenyzés személyiségei az Epsom Derby, az Arc Triomphe, az Europa Preis, a Melbourne Cup versenynapjain rendszeresen találkozhatnak a nemzetközi társadalmi és üzleti élet jeleseivel, akik rendszeres látogatói a versenyeknek.

Titkárnő és telefon mentes találkahely a lóverseny. Az epsomi King’s Stand a Derby napján a világ közepe. Akinek lova fut, az még a jártatóba is bemehet, ahol lehallgatók és testőrök nélkül beszélhet gazdag a gazdaggal, ha akar...

Így a turflapok munkatársai sok információhoz juthatnak, akik ott forgolódnak a jártatókban és azok környékén. Az angol Tony Morris-t, a szintén angol szakíró Michael Ross-t, a német Christa Riebel-t, az olasz Giuseppe Mennea-t, az ausztrál Peter Tonkes-t, az amerikai John P.Grier-t, a dél-afrikai Karel Miedema-t mindenhol szívesen látják. Ők mindenkit ismernek és mindenhol ott vannak, és sokszor jobbak a hírszerzési lehetőségeik, mint más újságíróknak. A havonta megjelenő Pacemaker angol szaklap márciusi számában (80 oldal) nem kevesebb, mint 18 szerző szignált írása olvasható.

A turf sajtó munkatársai könnyűszerrel és feltűnés nélkül válthattak szót például Giscard D’Estaing volt francia köztársasági elnökkel, aki fiaival rendszeres látogatója a versenyeknek, vagy Walter Scheel volt német államfővel, Prince Karim Aga Khannal.

A londoni Cityben a második világháborúig élt az a szokás, hogy a gazdasági élet főszereplőitől elvárták, hogy tartson versenylovat, tehát nem lehet azon csodálkozni, hogy az idén már 90 éves Jacobs kávékirály idős kora ellenére rendszeresen ott van a nagyobb versenyeken, éppúgy mint a kölnivíz gyáros Mehl-Mühlensék, a Rothschild família, Neckermann, a Steinberger hotelek tulajdonosa és még sok más gazdasági notabilitás is. Dr.Fehér Dezső a magyar lóversenyzés vezetőjeként többször is megbecsült vendége volt az angol királyi családnak.

A két világháború között több képes hetilapban volt rövidebb-hosszabb lóverseny rovat. A hetilapokat polgárok vásárolták, a polgári lét fontos része a lóverseny.

A szakírók – Bérczy, Lovik, Krúdy, Heltai, Őszi Kornél, Török Imre elsősorban lovakról, genetikáról írtak. A turf lapok tudósítói - Salát, Márkus, Varga, Barna - pedig a verseny és tréningtudósításokat csinálták, tippeltek és szerkesztették a verseny programot. A szakírók inkább könyveikben keresték a muníciót, míg a tudósítók (tout-ok) nap mint nap „leskelődtek” tréningeken és a versenyeken. A szakma több fényképészt is eltartott. Minden futam befutójáról készült, - a lóversenyzés más tájain ma is készül - olyan fotó , amely kézzel feliratozva archiválásra került. A korszak legjelesebb fotósa Waltner Berta.

A mai sajtóban...

A hajdan oly népes turfújságírói gárda mára megritkult. Fiatal „sportújságíróknak” havi 40.000 forintért 40 flekket kell írniok. Nékik édes mindegy miről. Könyvek, külföldi lapok, adatbázis, nyelvtudás nincs, helyesen írni nem kell tudni, a helyesírást ellenőrző programok mindent elvégeznek...

A Telivér havonta, a Magyar Turf és a Magyar Nemzet versenynaponként ad kisebb helyet hosszabb- rövidebb írásoknak. Ezek színvonala elég egyenetlen. Fiatal ló fotós, – aki érti dolgát csak egy van - Seipfer Judit. A legtapasztaltabb Hajba Nándor sokszor segít, de Ő már csak kedve szerint, hébe-hóba... Nem ritka az olyan versenyfénykép, amelyen kétséges, hogy mi a nyerő, sőt, nem régen megjelent olyan kép is, ahol a vezető lónak hiányzott a feje.

A tudatlan tollnokoknál csak a megvásároltak ártanak többet. Ők 1990 óta tudatosan igyekeznek fillérekért eladhatóvá tenni a „lovi”-t.

A lekicsinylő hatást fokozandóan „loviznak” úton-útfélen a Magyar Nemzetben, a rádióban, a televíziókban. A lóversenyzés ügyeiben illetékes Pénzügy Minisztérium és ÁPV Rt. nem kap szakszerű információkat, a lóversenypártiak túldicsérnek, az ellenpárt pedig alábecsül, tehát senki sem lát tisztán.

Kiknek jó a dezinformálás?

Úgy hírlik, hogy bizonyos üzleti körök, akiknek feltételezhetően vannak kapcsolataik a döntést hozó helyeken, szemet vetettek a magyar lóversenyzés hatalmas ingatlan vagyonára, amelyet talán más célra szeretnének használni.

Tudatlanságuk – és a sajtó kampányban résztvevők tudatlansága – miatt nem érzékelik, hogy egy sokkal nagyobb – ma ugyan beteg – fejőstehenet vágnak le, azért, hogy egy fejhető kecskét állíthassanak a helyére. E körök kezére játszik a lehetetlenül magas adó és az elvonási rendszer. Több éve késik annak a kormányhatározatnak a végrehajtása, miszerint a lóversenyzést, mint a magyar kulturális kincs részét, meg kell tartani és olyan szabályozást kell kialakítani, hogy az működőképes legyen. Feltételezhető, hogy a kormány döntés azért késik, mert nincs mit előterjeszteni. Az előterjesztés teljes egészét egyetlen ember nem is képes elkészíteni. Csak több tapasztalt, valódi szakértő közös munkája hozhatna minden érdekelt fél számára megnyugtató megoldást.

Egy versenylóról öt év alatt derülhet ki, – figyelembe véve a párosítás megtervezését is, – hogy jó vagy rossz. A lóversenyzésben a vezető munkája kb. tíz év alatt hozhat kézzel fogható eredményeket. Dr.Fehér Dezsőnek kétszeresen is megadatott ez az idő, de lehetetlen helyzet az, hogy a távozása óta – hét éve nyugdíjas – hétszer változott az igazgató személye.

A lóversenyzés szekerét jelenleg többen is húzogatják, csak sajnos nem egy irányba. A különféle – sokszor csak önös érdekek által vezérelt – erőlködések semlegesítik egymást és a szekér csak áll. A szakma csak azon igyekszik, hogy adjon valaki pénzt, és nem azon, hogy kidolgozza a minden érdekelt fél számára kielégítő struktúrát...

Minap az „Aktuális” televíziós műsorban Betlen János próbált napjaink magyar lóversenyzésével kapcsolatos információkat kapni. Az ott elhangzott nyomós érv a lóversenyzés fenntartása mellett, „hogy Árpád apánk a magyarsággal azért telepedett meg a Kárpát medencében, mert itt volt a legjobb a fű lovaiknak”, véleményünk szerint sem a kormányfőt, sem a pénzügyminisztert nem fogja arra ösztökélni, hogy végre jó irányba változzon valami.

Mire jó a lóverseny?

A lóverseny a kapitalizmus populáris, mindenki számára hozzáférhető „közgazdász szabad iskolája” (itt is az lehetne), ahol a szabályozott gazdasági versenyben való részvételre tanítják és nevelik az embereket, ahol játszva és szórakozva tanulhatták meg – mindenki a saját kárán – a magántulajdonra épített, szabad emberek szabályozott gazdasági versenyében való részvételt.

A kapitalizmus születése idején - a bölcsőt Angliában ringatták - a feudalizmusban meghatározó szereppel bíró arisztokrácia kénytelen elfogadni a változó világot. Kénytelen tudomásul venni, hogy földjei nem versenyképesek a növénytermesztésre alkalmasabb európai, amerikai, afrikai földekkel szemben. A legeltetésre inkább alkalmas birtokaikon elkezdtek birkát és más, legelőkön gazdaságosan tartható állatokat tenyészteni. A birkák gyapja a világhírű angol szövőipar „muníciójává”, az angol arisztokrácia földjein dolgozó munkaerő pedig a gyárak munkásaivá vált. A kastélyok urai a munkaigényes növénytermesztést feladva inkább birkát, marhát, disznót és persze lovat kezdtek tenyészteni, amihez jóval kevesebb ember kell. London és a nagyvárosok milliónyi munkásnak adtak kisebb-nagyobb szelet kenyeret, a kastélyokban a gazda tehát csak a legkedvesebb embereit tartotta otthon, néha maga is felvette a majorságban szükséges sártaposó csizmát, annyira kevés embere maradt.

Volt olyan angol törvény, amely kötelezett minden angol herceget, angol érseket, hogy hét csődört tartson istállójában, mint hátaslovat. Azok a földtulajdonosok és földbérlők, akiknek nagyobb kertjük vagy parkjuk volt, arra voltak szorítva, hogy két anyakancát is tartsanak. A parlament még a ló és a csikótartás körülményeit is törvényekkel szabályozta. Tehát egyáltalán nem kell csodálkozni azon, hogy ilyen komoly társadalomformáló szerepe volt a lóval való összes dolognak. Gróf Széchenyi István az 1815-ben Angliában tett utazásán naplójában így írt: „Angliának három dolga van, amit meg kell tanulni: az alkotmány, a gépipar és a lótenyésztés.”

Ha megpróbáljuk elképzelni egy korabéli angol udvarház életét, úgy feltételezhető, hogy a házkörüli munkáskezek hiánya miatt a gazda is kényszerül a mindennapi munkába besegíteni, tehát valószínűsíthető, hogy elsősorban a lovai ellátását, ápolását vállalja magára. A gazda szemefénye a lóistálló. Ha vendég jön, azt meg kell nézni.

Az arisztokrácia családfái láttán - mindenki mindenkivel rokonságban van - gyakoriak lehettek - esküvőn, keresztelőn és más családi összejöveteleken - az istálló szemlék.

Nem állhatunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy a modern, a fogadásokon alapuló lóversenyzésnek akkoriban teremtődtek meg a feltételei és a motivációi. Az angol társadalmon belül közügy volt – és ma is az – a lóverseny. Volt, aki fogadott, az újságírók írtak róla, sokan tenyésztettek, mások futtattak, míg voltak, akik adták-vették a lovakat. Neves matematikusok esélyt számoltak. A Derbyn megjelent az angol társadalom minden rétege. A királyi család épp úgy izgult lovaiért, mint az Ír Szigetről áthajózott társaság. Az epsomi lankákon izguló tízezrek, lovaik, feltett pénzeik árán tanulta meg a szabályozott kapitalizmus törvényeit, törvényszerűségeit. Tudták, hogy mérlegelni, számolni kell, nyerni épp úgy lehet, mint veszíteni, hogy az anyagi kötelezettségeiket minden más igény előtt teljesíteni kell.

Tedd le a tétet! Vidd az eredményt! Vagy veszíts, ha rosszul számoltál! Ez nem csak a játékosok számára volt aranyszabály, hanem a szakma - tágabb értelemben a gazdaság egészére is igaz volt. A lóversenyiparban ismeretlen fogalom a hozomra dolgozás. Az árveréseken azonnal fizetni kell, a trénert, lovast azonnal fizetni kell, mert ha nem, a ló nem kap eleget enni, és nem dolgoznak vele eleget. A gazda megspórolja ugyan a munkabért, de elveszíti a drága pénzen vett lova karrierjének üzleti hasznát.

Az angolok tudatos mérlegelés eredményeként tenyésztették ki a lófajták között bízvást arisztokratának tekinthetőt, az angol telivért. Az első angol méneskönyv (General Stud Book) kiadása lehetetlen lett volna, ha azt nem előzi meg egy szabályozott, kellően dokumentált versenyrendszer. A versenyrendszer jelentős eleme, hogy a versenyeken fogadást lehetett kötni. Amikor a lóversenyek igazi népszórakozássá kezdtek válni, megjelentek a nem kívánatos jelenségek is. Szigorúan szabályozni kellett a fogadások rendjét, a különféle ellenőrzések bevezetése azt célozta, hogy mindenki egyenlő eséllyel futtathasson,  fogadhasson.

Lóversenyzés? Telivéripar?

Ma már gyakran használatos ez a nem túl szimpatikus kifejezés. Ez azért helyénvaló, mert magában foglalja mindazon „szektorokat”, amelyek iparrá teszik. A tenyésztés, a futtatás, a telivér kereskedelem, a fogadások, a turf újságok és könyvek kiadása, a lóversennyel kapcsolatos reklám, a „lódoktorlás”, a lovasfelszerelések (nyergek, lószerszámok), ápolószerek, gyógyszerek, tápszerek gyártása hatalmas részterületei a nagy egésznek.

Ott, ahol ezt jól csinálják, az összes „szektor” összefügg, erősíti egymást és joggal feltételezhető, hogy ott van baj, ahol ezt nem iparként kezelik, ahol csak egy-egy elemére koncentrálnak. Például, ahol elhanyagolják a tenyésztést (Ausztria) előbb utóbb a versenyzés megy tönkre, ahol nincs versenyzés (Románia, Bulgária) az összes többi „szektor” funkcióját veszti. Nálunk a lóversenynek nincs része a reklámpiacon, és minden igyekezetünk ellenére a turf újságírás és lókereskedelem sem nagyon megy.

Ha e véleményt alaposabban végig gondoljuk, ebből az következik, hogy az ipar sikereinek feltétele egy olyan végig gondolt elv, amely minden „szektor-t” egyforma fontosnak tart. Ez 1971-től 1991-ig megfelelően volt kiegyensúlyozva, de a magyar lóversenyzés nagy problémája az volt, hogy gyakorlatilag számunkra zárva volt a határ, a másik, hogy a forint nem volt konvertibilis, ami azt eredményezte, hogy a versenydíjak mértéke elszakadt az európaitól.

A mai bajok oka, hogy az állam nem törődik a szabályozással és az iparban mérvadók mindegyike a saját érdekeit szeretné a többi elé helyezni. Az állam pénzt akar, a totalizatőrt a szerencsejáték szeretné megölni, az importőrök mindent elkövetnek a hazai tenyésztők ellen, a versenyszabályok..., lehet sorolni tovább.

Fontos kérdés...

Mekkora a szerepe a lóversenyzésnek a szórakoztató iparágakon belül? Azokban az országokban, ahol ez jól megy – Anglia, Írország, Franciaország, Németország, Olaszország, USA, Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Afrika, Argentína, Kanada, Japán, Hong-Kong, skandináv államok, Törökország, India, Malaysia és lehet sorolni végnélkül – a turizmus után a második legnagyobb iparág. Például a távoli Trinidad-Tobago-ban nagyobb versenyüzem működik, mint ma Kincsem szülőhazájában.

Még inkább reális akkor ez a nézet, ha a benne dolgozók és benne mozgó pénzek arányát vizsgáljuk. Erről nincs pontos adat, mert az angliai minta alapján az egész világon működő ipar decentralizált. Van európai, ázsiai, dél-amerikai stb. körzet. Az egészet csak az angol szisztéma, és az egész világon kötelező egységes méneskönyvvezetés köti össze, amelyet ma is az első General Stud Book-ot kiadó Weatherby angol arisztokrata család irányít és ellenőriz.

A körzeteken belül az ipar nemzeti keretek közt működhet csak, mert a kipróbálás, tenyésztés állami ellenőrzést, sőt szabályozást feltételez. Az egységes Európában lehet majd közös pénz, megszűnhetnek a határok, de a lóversenyzés elsősorban nemzeti marad.

Csak a könyvkiadás lóversenyzéssel kapcsolatos angol méreteire jellemző, hogy Londonban van olyan több mint hetven éve (alapítva 1926-ban) működő könyvkiadó, - J.A. Allen & Co. Ltd. – amely csak lóversenyzéssel foglalkozó könyveket ad ki és könyváruházában csak lovas könyveket árusít. A telivéripar nagyon adat igényes, a számítógépek megjelenése óriásira tágította a már meglévő adatbázisok használatának határait. Az „ipar” - változatlanul kissé idegen nékünk ez a kifejezés! - nem lehet meg az adatok folyamatos értékelése nélkül.

A lóversenyzés angol kezdetekor is fontosnak tartottak mindent feljegyezni. A XVIII. század elején már kiadták a versenyeredményeket. Évről-évre megjelent a „Racing Calendar”, a General Stud Book-ban vezették a telivér törzskönyvet (I.kötet 1792-ben jelent meg!), a fedezőménekhez vezetett kancák neveit a „Book”-ba vették lajstromba, és a jobb mének gazdái már a fedeztetési idény kezdete előtt is büszkén mondták, hogy ménjük könyve „tele van” (Full Book), a fogadóirodák fogadóemberei - a magyar szlengben „bukik” - is a könyveikben jegyezték (ezért hívták őket könyveseknek) a fogadásokat. A lóversenypályákon mindennek van kialakult szokásrendje és eszközrendszere, a kézzel felrakható, az indulókat felsoroló táblától, a különféle zászló és hangjelzésekig.

A fentiek tudtával joggal állapíthatjuk meg, hogy a lóversenyipar mindenütt a világon egyszerre nemzeti és nemzetközi!

Fentebb utaltunk arra, hogy a lóversenyzés résztvevői át és átjárják a nemzetközi rendezvények miatt a határokat, de a lovak certifikátjait - ez a lóútlevél neve - mindig az az ország bocsátja ki, ahol a ló született. Mindig egy ország!

Futtatás és tenyésztés

A telivér lófajta kialakulásának kezdetén csak a brit és ír szigeteken volt mai értelemben vett versenyzés és tenyésztés. 1700 körül már a szigeteken volt az a lóanyag, amelyből kb. száz év alatt nemesítették ki a Race Horse-t - az első angol méneskönyvben még nem a thoroughbred volt a lófajta neve.

A rendszer nagyon egyszerű volt. Minden évjáratot, 2-3-4 és idősebb korában, azonos feltételek szerint versenyeztették, a javát tenyésztésbe vitték, a szaporulattal ugyan így folytatták, a gyengéket a tenyésztésből kizárta eredménytelenségük. „Breed the best to the best and hope for the best!” volt a legfontosabb tenyészelv. Idegen vért 1792-től nem engedtek tenyésztésbe vinni. Egy nagyon szigorú, a mai napig is csak ritkán ésszerűsített szabályozással gyakorlatilag 3-5 mén és 52-55 kanca ivadékaiból nemesítették ki a fajtát.

Ennek méretei ma elképesztőek. Jelenleg a mai angoltelivér kb. 30-35 nemzedéknyire van a „Nr.1-ektől”. Az USA-ban az elmúlt években 70-80.000 ló volt tréningben, 50.000 körüli az anyakancák száma, az össz telivér létszám csak az USA-ban 250.000-300.000-re tehető.

Franciaországban és Angliában (az

írekkel együtt) 25-25.000, Németországban 2500-3000, Oroszországban több mint 1000 anyakanca van tenyésztésben. A hatalmas telivér populációval rendelkező Új-Zéland, Argentína, Dél-Afrika, Ausztrália, India, Japán adatai nem teljesen ismertek. Magyarország kanca állománya mennyiségileg - a legutolsó méneskönyv szerint - most érte el az 1944-es szintet (931).

Adatbázisok

Az emberiségnek talán az egyetlen, egységes, ma is érvényes és használható adatbázisa az angoltelivért regisztráló adatbázis. Ilyen nagyságú,  kisebb kézikönyvtár igénybevételét feltételező, használható adatbázis etalon a számítógépek megjelenéséig az élet egyetlen területén sem volt.

Árverések

A versenyzés és tenyésztés során rengeteg ló került eladásra. 1766-ig a londoni Hyde Parkban volt a lópiac. Ott olyan méreteket öltöttek az ebből fakadó problémák, hogy Richard Tattersall – Sánta Ördög volt a beceneve – Newmarketbe települt. Newmarket volt akkoriban is az angol lótenyésztés egyik központja, tehát józan üzleti megfontolások alapján ott szervezte meg az első árverést. Ő olyan ügyes lókereskedő volt, hogy a mai napig virágzó vállalatot alapított, amit ma leszármazottai működtettnek, és ebben szinte a legnagyobbak a világon.

A Tattersall árverési ügynöksége hatalmas, internacionális hatású vállalkozássá nőtt. Minden év elején szétküldik az árverési naptárukat, és kérésre havonta az árverési katalógusaikat, amelyek minden kötete több száz ló származási és versenyzési adatait, pedigréit tartalmazza. A több napig tartó, reggeltől estig zajló „show” során sok ló cserél gazdát és biztosítja egy-egy távoli ország versenylóanyaga számára a vérfrissítés lehetőségét. Ott két-három perc alatt hatalmas pénzek forognak.

Az árverések csodálatos látványossággá nőtték ki magukat. Például 1992-ben a decemberi  árverésen közel 2000 telivér lovat vezettek fel. A legdrágábban egy kétéves kancacsikó kelt el, amely több mint 300 ezer fontért talált gazdára. Hatalmas licitálási csata folyt egy arab, egy japán és a német Steinberger hotellánc tulajdonosa között. A percekig tartó „adok, kapok” idején pisszenés sem hallatszott a zsúfolt árverési csarnokban, csak a versenyló árverések sztár szpíkere, - Mr. David Pym - színészeket is megszégyenítő produkciója vezényelte a szenzációs vásárlást.

Anglia, Írország, Franciaország, USA, Ausztrália telivér árverései nagy külkereskedelmi hasznot eredményeznek. A német és olasz árverések már szerényebbek. Térségünkben, elsősorban a nagyon alacsony versenydíjak, és a fogadási forgalom erős túladóztatása miatt szinte eladhatatlanok a lovak.

A Monarchia idején, sőt a két háború között a térség telivérpiaci központja Magyarország volt. Még Aga Khan is vásárolt itt lovat. Még 1990-ig tudtunk eladni Csehszlovákiának, néha Jugoszláviának, egyszer-egyszer Ausztriának, Németországnak, Svájcnak, Franciaországnak és Skandináviának versenylovat, ma már inkább megveszik a gyengébbet Newmarketben, de ide nem jönnek.

A versenyeken eredményes lovak kapósak a tenyésztők számára. A tenyésztők a versenypályán eredményes lovak ivadékait jó áron képesek eladni. Minél több versenydíjat nyer egy ló, a tenyésztője annál magasabb fedeztetési díjat kérhet a ló apja párosításakor. E díjak jelenleg 500-30.000 angol font között mozognak, de a legjobbaké esetenkénti alku tárgyát képezhetik.

A majdnem 10 millió dollár versenydíjat nyert Cigar tavaly ősszel került ménesbe. A lóért 25 millió dollárt fizetett az ír Coolmore Co. amerikai lerakata. Ugrásonként 75 ezer dollárért 71 fedeztetését adták el, de mivel terméketlennek bizonyult a biztosító társaság fájó szívvel és némiképp reszkető kezekkel fizette ki a hatalmas összeget.

Az ausztrál társadalom számára a legfontosabb lóversenyzés. Például a Melbourne Cup napja – az Epsom Derby mintájára – munkaszüneti nap, és gyakorlatilag szinte minden nap és minden órában van futam valahol. A televíziós közvetítések szinte minden vendéglátóhelyen nézhetőek, sőt játszani is lehet e helyeken.

A angol társadalom egyik legkedveltebb szórakozása, hogy mindenre lehet fogadni, de a lóversenyre különösen. A lóverseny fogadás minden ellenkező híreszteléssel szemben nem szerencsejáték, mert minden más sportfogadással szemben az igazi játékosok a tétjeiket komoly mérlegelés után az indulók start előtti szemrevételezése alapján teszik meg.

A versenyek kiírása úgy van szerkesztve, hogy a lovak mindegyikének egyforma esélye legyen a nyerésre. A pillanatnyi forma legügyesebb észlelője söpri be joggal a nyereséget. A jó szemű fogadó sokszor nyer, míg a szerencse az általában vak.

A lóverseny fogadás csak akkor működhet jól, ha a feltett fogadási összegek legalább 70 %-ban (1997-ben Magyarországon most kb. 55 %-ban!) visszakerülnek a fogadókhoz.

CSAK KULTURÁLIS KINCS?

Az angoltelivér általánosan elterjedt az egész világon. Magyar ménesekbe gróf Széchenyi István és báró Wesselényi Miklós hoztak telivért. A lovakat követték az angol trénerek a lovasok, és a mesterek. Magyarországon is gyökeret vert a „telivéripar”.

Gróf Széchenyi István két könyvet

írt a lóversenyről, amelyekben arról értekezik, hogy a lóversenyzés nem pusztán néhány unatkozó főúr kedvtelése. A polgárrá válás fontos eszköze, és a fönntartása a szabályozott versenyhelyzetekben való magatartás elsajátításához  nélkülözhetetlen.

A hazai lóversenyzés a reformkor kezdetén indult el példátlan diadalútjára. A lelkendező szóhasználat cseppet sem túlzás, hiszen 1914-ig két súlypontja volt a nemzetközi lóversenyzésnek: az angol és a magyar. A magyar lóversenyzés ügyére I.Ferenc József egy, a lótenyésztést előmozdító 250.000 koronás adománya volt nagy hatással. Ennek a hatalmas összegnek a kamataiból évente telivéreket vásároltak és azok a hazai szakemberek munkája révén Európa legjobb tenyészeteit alkották.

Az angol Derby megnyerése sokáig

nem sok külföldi tulajdonban lévő lónak sikerült. Az első fecskének a múlt században a francia Gladiateur bizonyult. Majd pár év múlva Batthyány Gusztáv herceg Galopin nevű Angliában nevelt lova, a következő évben pedig a Baltazziak tulajdonában lévő, a kisbéri ménesben nevelt Kisbér volt az angol Derby nyerője. Még e lovak képességein is túltett - habár egyik sem nyert angol Derbyt - a Batthyány ló St.Simon, vagy a mai napig felülmúlhatatlan, Tápiószentmártonban nevelt, 54 futásában veretlen Kincsem. A soha le nem győzött kanca értékét semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy szobra az angol Jockey Club - ez az angol lóversenyzés csúcsszerve - newmarketi múzeumában az első helyen kiállitott tárgy és napjainkig közel 4000 ivadéka ismert.

 A királyi alapítványból behozott Buccaneer, Cambuscan, Doncaster, Bona Vista, Martagon, Matchbox fedezőmének jobbnál-jobb versenylovak felnevelését tették lehetővé. Ivadékaik a hazai nagydíjak mellett rendszeres nyerői voltak a német, francia, angol, sőt még az orosz nagyversenyeknek is. A jó versenyeredményeket követte, hogy igazi piaca volt a magyar lónak. Lubomirszky herceg nem restellt másfél napot utazni Varsóból Budapestre, pusztán azért, hogy megvehesse Kincsem egyik dédunokáját. Olyan színvonalú lovaink voltak, mint Kincsem egyik fia, Kincsőr, amelynek váratlan pusztulásakor a vezető lova, Uram-Bátyám is képes volt megnyerni a német Derbyt.

Az angol trénerek és lovasok hozták a hozzáértést, és megtanították a hazai parasztfiúkat mind arra, amit tudtak. A lóverseny miatt nálunk lakó angolok egész kolóniát alkottak Tatán, Pesten és Gödön. Omladozó sírköveik ma is megtalálhatók a temetők félreeső zugaiban.

A magyar lóversenyzés aranykora 1827-1914. közé esett. Sajnos Trianon a magyar lóállományt és lótenyésztést is megtépázta. Sok száz tenyész- és versenyló maradt az utód államokban. A Monarchia versenyüzeme osztrák, magyar, jugoszláv, cseh üzemekre esett szét, de a magyar lovak továbbra is vezető szerepet vittek, annak ellenére, hogy a lóállomány erősen lecsökkent.

Az 1920-as Nemzetgyűlésben Schlachta Margit egy lóverseny ellenes javaslatot nyújtott be és fogadtatott el: miszerint a fogadási osztalékok 6 %-át egy testnevelési alap céljaira kellett elvonni. Az ötlet majdnem tönkretette a magyar lóversenyzést.

A második korszak...

1920-ban a magyar telivéripar nehéz helyzetbe került. Az arisztokrácia elveszítette birtokai jelentős részét. Magyarország szegény volt, a pengő megjelenéséig a magyar pénz nem sokat ért. Ez idő alatt csak a német telivériparral voltunk erős kapcsolatban. Német méneket vásároltunk, Ők is vásároltak tenyészkancákat. A lóversenyzésben az arisztokrácia vezető szerepe megmaradt. Mindig arisztokrata volt a lovaregyleti elnök. Az importokat a Kilences Bizottmány választotta ki és a lovakat itthon árverésen lehetett megvenni.

Az első angol import mének kellő vérfrissítést biztosítottak. Egyre jobb lovak kerültek a pályákra és a legkisebb versenydíjú hendikep megnyerése (4000-5000 pengő) annyit hozott, hogy minden további nyerése tiszta hasznot eredményezett. 1944-re a magyar telivéripar a monarchia korabeli szintre jutott. Aga Khan mellett görög, szovjet, dán, német, cseh, osztrák, jugoszláv, lengyel vevők vásároltak telivért Magyarországról.

Mi volt a feltámadás oka?

Nagy segítséget jelentett, hogy a Kormányzó és családja tevékeny résztvevője volt a lóversenyeknek. A Horthy fivérek tenyésztettek, futtattak, Jenő, a legfiatalabb különböző lovaregyleti funkciókban szolgálta a lóversenyzés ügyét.

Tehát jó, ha van valaki az állam éléről, akinek ez fontos! (Angliában II.Erzsébet, Jugoszláviában Titó, Németországban Walter Scheel, Oroszországban Buggyonij stb.)

Az arisztokrácia pontosan tudta, hogy milyen fontos az államfő „érdeklődése”. Még a Kormányzót nem kedvelő keszthelyi herceg, Festetics Tasziló is – egy elszegényedett gróf, Pejacsevich Albert tanácsára – kezet nyújtott Horthynak a lóverseny érdekében.

Az arisztokrácia ezért is bírta az átlag ember tiszteletét és szeretetét, mert ott voltak és sokat is vállaltak. Rendszeres jelenlévők a versenyeken, tenyésztenek és jelenlétük biztosította a kellő etikai színvonalat.

Herceg Festetics Tasziló és fia György mellett sok nagybirtokos családnak volt a telivériparban valamilyen szerepe és a pénz és az ipari arisztokrácia sem vonta ki magát.

A „pénz” tulajdonosainak részvétele

és érdekeltsége szükséges. Ez csak akkor lesz lehetséges, ha a lóversenyzés egyéb, fentebb már részletezett előnyei miatt állnak a lóverseny mellé és nem a közvetlenül beszedhető pénzek okán.

Egy idős osztrák tréner, aki jól beszél magyarul, azt mondta, hogy azért tanulta meg nyelvünket, mert a II. világháború végéig az angol, a német és a magyar nyelv ismerete nélkül nem lehetett ebben a szakmában boldogulni. Európa versenyterein sok magyar dolgozott, mind sikerrel. Janek Géza, Esch Győző, a Kincsem tréner Hesp Róbert leszármazottai, Klimscha Albert, Vasas Vendel és még mások mindenhol elismertek voltak. Az Ő tudásuk, szakértelmük számunkra már elveszett.

Az érdeklődést a heti filmhíradóban, a képeslapokban, és turf sajtóban nagy terjedelemben taglalt versenyek tartották ébren. Komoly írók is írtak e lapokban, amelyek öt szám jegyű példányszámban jelentek meg.

Fontos következtetés: A sajtó támogatása nélkül nem lehet a lószeretetet és a ló iránti érdeklődést ébrentartani. Ma sokkal jobbak ennek a lehetőségei, hiszen naponta van a televízióban híradó. Heti 4-5 percben – az amúgy is videoszalagra rögzített versenyekből – a főfutamok levetítése akár közszolgálati kötelezettség is lehetne.

A harmadik korszak...

Mi veszett el 1945-ben? Az ország viszonylagos függetlensége mellett a magyar lótenyésztés is szinte teljesen megsemmisült. Világhíres tenyészeteink prédává váltak. Balszerencsénkre olyan megszálló jutott nekünk, melynek mezőgazdasága és közlekedése még a mai napig is használja a lovat. Volt egy olyan lóhoz értő szovjet különítmény, amelynek a feladata az volt, hogy lovat zabráljon.

A telivér lóállomány sorsáról a XI. Magyar Méneskönyv közöl egy szomorú listát. Elveszett 2117 magyar tulajdonú, előzőleg már magyar méneskönyv által regisztrált telivér. Megmaradt néhány eldugott kiscsikó, 2 öreg tenyészmén és 6 anyakanca.

A Méneskönyv vezetés nemzetközi gyakorlata olyan, hogy nyomon lehet követni egy ló „útját”. E szerint a Szovjetunióba három számjegyű nagyságrendben kerültek magyar telivérek. Közel száz olyan van, amelynek ma is élnek az utódai és sikeresek is. Jelentősen profitált Csehszlovákia is a magyar tenyészetekből. A sokszor rablónak kikiáltott németek a méneskönyvek tanúsága szerint egyetlen magyar, cseh, lengyel, szovjet telivér ló sem került német istállókba.

A háború elmúltával tehát ló nélkül látott munkához egy kormánybiztos - Halász Béla. Munkája eredményeképpen a romos lóversenypályák pár hónap alatt használhatóvá váltak. Az 1946-os kapunyitón Halász Béla átadta a vezetést a Magyar Lovaregyletnek, amely gyorsan rendezte sorait, elnököt - gróf Erdődy Rudolfot – állított és számba vette megmaradt vagyonát. Volt székháza a Szép utcában, volt egy ménese és tréningtelepe Alagon ló nélkül, és volt kezelői joga a pesti Új Lóversenytérre. Hatalmas készpénz és értékpapír tartalékait megette az infláció, de megmaradt az iparban dolgozók szaktudása, dolgos kezeik és a fanatikus lószeretetük. Hála „Bozsó bácsi” - akinek nevét a Kincsem Parkban mindenki ismeri, - elmondása szerint sírva fakadt a meghatottságtól, amikor 1946-ban visszavezették az első győztest a mázsálóhoz.

Pedig akkoriban elsősorban parasztlovakkal és ismeretlen származású lovakkal folyt a versenyzés. A ló felkutatók hamarosan megtalálták az 1947-es Osztrák Derby nyerő Intermezzo II-t (Imperiál nagyapja), és az 1947-es Magyar Derby nyerőt, Mincit (Imperiál apai nagyanyja). A Magyar Lovaregylet 1948-ig több általa szervezett és ellenőrzött importot is lebonyolított. Megbízottai - köztük például a neves tréner Mravik Pál - francia, ír, angol tenyészetekből vásároltak. Erre az állam előlegezett  pénzt, a lovak itthon lettek árverezve, mindig minden ló elkelt!.

Sikerült visszaszerezni néhány tucat amerikai „hadifogolyt”, köztük a remek és jó tenyészhatású Sultan Mahomedet is. Sajnos az amerikaiaknak is volt ló zabráló különítménye, amelynek több tucat telivérünk esett áldozatul. Ezek még az amerikai méneskönyvbe sem kerülhettek be, mert az amerikai Jockey Club szolidaritásból és a nemzetközi szokásjog alapján elutasította a rablott lovak méneskönyvbe való vételét, így azok ismeretlen származásúként elenyésztek.

Negyedik korszak...

Minden az Államé... Aztán a Magyar Lovaregyletnek is vége lett, államosították. Előbb kormánybiztos, később vállalati vezetők irányították - volt köztük lakatos, tengerésztiszt, suszter és négy elemit végzett „elvtárs” is, - de a másodvezetők mindig tudták mit kell csinálni.

A legnagyobb érvágás az volt, amikor a trénerek és a lovasok közül eltiltották azokat, akik szimpatizáltak az arisztokráciával vagy katonatisztek voltak. Ez volt szinte a legnagyobb veszteség egy olyan szakmában, ahol az ismereteket nem iskolapadban tanulják, hanem mindenki a „Mester”-étől tanul. Például gróf Pejacsevich János fiatalemberként e szakma minden csinját-bínját ismerve csak paraszlovakat trenírozhatott, később istállófiú lett, majd kitelepítették, - majdnem belehalt - és 1956 után a kölni kölnivíz gyáros (Gestüt Röttgen) trénereként volt sikeres.

Szerencsére a még fiatal tanítványok egy része át tudta venni a stafétabotot. Aperianov Zakariás, Horák János, Keszthelyi István, Mátyus György, Németh Ferenc és még mások is, méltó utódoknak bizonyultak.

A „négy elemis” vezető alatt látszólag ment a szekér, mert a magyar tenyésztés európai színvonalú lovakat nevelt. A sok lóhoz értő volt katonatiszt munkáját a ménesekben még csak elfogadták, de versenyekre továbbra is csak nézőként jártak.

Az elhanyagolt Új Lóversenytér, alagi tréningtelep szinte gazdátlannak tűnt, az első számú vezető külföldi „szereplései” sem mindig elvárható színvonalúak. Úgy látszott, az egész magyar „telivéripar” a nemzetközi sikerek ellenére fejlődésképtelen.

Az ötödik korszak...

A Kádár-éra nem „locsolta”, de hagyta élni a „termő Tölgyfát”. Az Imperiált megnéző Kádár János szemhunyorító jóváhagyásával meg lehetett csinálni a közös tulajdonú Magyar Lóverseny Vállalatot, melynek vezetésével olyan embert bíztak meg, aki lóhoz értő, nyelveket beszélő, a lóversenyzésben itthon és külföldön több éve ismert volt.

E cikk egyik szerzője több olyan munkatársat választott, akik egy korábbi megítélés szerint osztályidegennek számítottak. Mellettük a pártberkekből származók támadásai ellenére a végletekig kiállt. A közös vállalat tagjai – Bábolnai Állami Gazdaság, Mezőhegyesi Állami Gazdaság, Kutasi Állami Gazdaság, Törökszentmiklósi Állami Gazdaság, a Rádiházai Ménes, az Orosházi Új Élet Termelőszövetkezet, a Töki Új Élet Termelőszövetkezet. A Magyar Lóverseny Vállalat rendelkezett olyan anyagi erővel, amely nem a lovak zabján spórolta meg a telivériparban keletkező jövedelmeket.

Egy sajátos ló bérleti rendszerrel és a versenydíjak kifizetésével minden tenyészet gazdaságosan működött, és a lóversenyzés a magyar minden napok részévé vált. Ha valamelyik ménes rosszabb évet fogott ki, a mögötte álló nagy gazdaság anyagi ereje elbírta a mélypontokat.

Volt elég ló, volt fogadási forgalom, lehetett a lóversenypályákat felújítani, szépíteni. A jó versenyek és körülmények a szomszédos országok jobb lovait is ide csábította egy-egy nemzetközi napra.

Lehetőség volt az időnkénti vérfrissités is, habár a magyar kancaanyagra hozott fedezőménekre nem adtak elég valutát.

A Magyar Lóverseny Vállalat a jövedelmeiből először a kötelezettségeit teljesítette, tartalékot kellett képeznie, sőt befektetésekre is tellett.

Sajnos a tenyésztők az ebből származó profitjukat csak részben költötték a tenyésztés jobbítására.

A felépített „Fehér Ház” – ez a dísztribün neve a Kincsem Parkban – sok neves látogatóra „emlékezhet”. Rendszeres vendégek voltak a külföldi diplomaták, akik egy, a már a Horthy korszakban is dolgozó katonatiszt tréner Czánt Emil irányításával  lovagolhatak is az alagi tréningtelepen működő Diplomata Istálló lovain.

A Külügyminisztériumban 12 protokoll listán szerepelt a lóverseny látogatása is. Ennek keretében a „Fehér Ház” vendégei voltak osztrák, dán, svéd, német, ausztrál miniszterek.

A diplomatákon kívül a tudományos élet, a művészvilág, a gazdasági élet neves személyiségei is szívesen jártak a versenyekre. Szokás volt az is, hogy a Széchenyi István vagy Wesselényi Miklós Emlékversenyen családtag adta át a tiszteletdíjakat.

A személyzet a jártatóban egyenköpenyben vezette fel a lovakat. Rendszeresen megjelent a fogadók számára az ingyenes Lóverseny Krónika, de volt hivatalos statisztika is. Készültek felvételek a futamok befutóiról, sőt festőművészeket kértek fel a jobb lovak megörökítésére.

A vállalat több lakóházat épített saját dolgozóinak a Kincsem Park területén és Alagon, ez javította a trénerek és lovászok munkakörülményeit, ami végső soron a lovak számára is kedvezőbb életkörülményeket teremtett.

A Kincsem Park is a közös vállalati korszakban kapta a mostani nevét. Batthyány Elemér (1979) és Széchenyi István (1985) emlékművei mellett Kincsem (1977) és később Imperiál szobrát is felállították.

A jól müködő üzem haszonnal járt. A versenyeken dolgozó külső és belső munkatársak egy sajátos „pontrenszer” alapján teljesítménybérben igyekeztek azon, hogy a 40 milliós készpénz vagyon létrejöhessen, amely e sorok társszerzőjének nyugdíjba menetelekor a Magyar Lóverseny Vállalat számláin volt. Az akkor jelentős összeg a galopptelep 1991. évi felújítására volt betervezve.

1971-1990 között több szép sikert értek el magyar tenyésztésű telivérek. A „Hármas Korona” nyerő az a hároméves telivér, amely a három klasszikus versenyt, tavasszal az 1600 méteres Nemzeti díjat, nyáron a 2400 méteres Derbyt, ősszel a 2800 méteres St.Legert képes megnyerni. Erre eddig csak a háború előtti Try Well és a hetvenes évek közepén született Bilbao (ap.Imperiál) volt képes. Austria Preist nyert Nánika, és a két import Artist és Midway. Osztrák Derbyt nyert Andor és Turbó, osztrák St.Legert nyert Turbó, cseh „Nemzetit” nyert Retorzió, svájci Derbyt nyert az Orosházán tenyésztett Magányos. Egyébként az új-zélandi tulajdonba került kanca a világsztár lovak egyike lett, hiszen született két, Magyarországon elképzelhetetlen értékű csikaja, ami csak azt bizonyítja, hogy a telivéripar érdemes a támogatásra.

E tanulmány keretei nem teszik lehetővé, hogy a ötödik korszak teljes keresztmetszetét adjuk, de annyit meg kell állapítanunk, hogy ebben korszakban Magyarországon lehetett működtetni a „telivéripart”. A vezető és munkatársai a tenyésztőkkel karöltve művelték és szervezték a futtatást, a tenyésztést, a lóversenyfogadásokat, a turfsajtót, a ló kereskedést és minden, a lóversenyhez kapcsolódó tevékenységet, beleértve a szakoktatást is.

A telivéripar mindenütt a világon nagyon szigorúan szabályozott, tehát természetes, hogy a szabályok alól időnként egyesek igyekeznek kibújni. Az is természetes, hogy születnek ítéletek, amelyek némelyeknek nem kedvezőek. Néha a meg- és elitélések tévedhetnek is, tehát az is természetes, hogy a lóversenypályák környékén sok az „örök harag”, de az irányításnak, a vezetőknek következetesen kell elképzeléseiket végigvinni. Nézetünk szerint ez ebben a két évtizedben sikerült, hiszen nemzetközileg elismert, szalonképes volt a magyar lóversenyzés.

A hatodik korszak...

1991-től megváltozott a világ a lóversenyzés körül is. A közös vállalat megszűnt és a 40 milliót szétosztották. Bábolna kivételével mindenki kivette a részét. A magas terhek miatt a vállalat likvidítása megrendült és ettől kezdve a telivéripar elé egyre több akadály került. Az addig jól működő vállalat Lóverseny Kft.-vé és Fogadástszervező Kft.-vé szerveződött, és a szétszakadás a „telivéripar” működésében szinte kezelhetetlen helyzeteket teremtett.

A Szerencsejáték Rt. bevonása tovább rontott a helyzeten és még képtelenebb a Pénzügyminisztériumhoz való tartozás. A lótenyésztés miatt a  Földművelésügyi tárca telivér iparbani illetékessége nehezen vitatható.

A privát szféra 1992-ben közel száz lovat importált. A drága „felpumpált” importok behozataluk után egy évig szinte verhetetlenek voltak a Kincsem Parkban, versenyképesek voltak Bécsben és Pozsonyban is, de már az olasz és német pályákon nem játszottak szerepet.

A jobbak mellett filléres árú és a tenyésztés szempontjából értéktelen lovak is kerültek Magyarországra, aminek káros voltával még ezután kell szembesülnünk.

A hazai lovak ekkoriban csak statisztáltak. Az itthon megdrágult tenyésztés kétségbeejtő helyzetbe került, hiszen a mezőgazdaságot is nagyon megviselte a szovjet piac elvesztése.

Az importőrök persze fennen hirdették, hogy „fel Newmarketbe!”, és nem törődtek azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy a lóversenyfogadás akkor hoz hasznot, ha futamonként 12 közel azonos esélyű ló küzd a győzelemért. A pálya ideális ló létszáma 500-600 telivér, és ez csak importból nem állítható ki. Sőt, még azt is megkockáztatnánk, hogy 50-60 importnál több nem is kell.

Az átalakult, csak részben a régi Magyar Lovaregylet erős szereptévesztésben szenved. Azt képzeli, hogy az egylet feladata egy szűk privát tulajdonosi réteg érdekképviselete a hazai nagy állami tenyészetekkel szemben. Szinte jogtalanul használja a nevet is, hiszen a Magyar Lovaregylet a galopp sport egyesülete volt, az ügetősőknek volt külön egyletük. Az egy más fajta ló, más a versenytechnika, másképpen van a tenyésztés szabályozva stb., más a pálya... A két lóverseny ágazat között a rivalizálás szinte a kezdetek óta fennáll. Erős közöttük az érdekellentét, amely okaira itt nem tudunk kitérni. Együttes érdekvédelmük fából vaskarika. A mai egyesület nem érti, hogy nem a tulajdonosok érdekeit kell egymás ellen védeni, hanem meg kell teremteni a telivéripar egészét szabályozó struktúrát (határozott versenyszabályokat, etikai követelményeket és a működést lehetővé tevő állami beavatkozást) és azt tűzön-vízen keresztül betartatni mindenkivel.

A telivéripar nem működik, mert a fentebbi szektorok nem egymásért, hanem egymás ellen dolgoznak.

A hetedik korszakban

„a mellényt újra kell gombolni” (Deák Ferenc, 1867)

1– a telivér ló tenyésztése és kipróbálása mezőgazdsági érdek, a felügyeleti jogot és az összes anyagi eszközt a Földművelésügyi Minisztériumnak kell adni. Nem majd, hanem haladéktalanul,

2– létre kellene hozni egy – lóversenypályákat, privát tulajdonosokat és versenyló tenyészhelyeket tömörítő – részvénytársaságot, amelynek a részvényeit részben egy zárt kör (Magyar Lovaregylet, a szakma, az állam stb.), részben bárki megvehesse,

3– a Magyar Lovaregylet és az Ügető Egyesület eredeti különállását vissza kell állítani,

4– a Magyar Lovaregyletet olyan jogosítványokkal kell ellátni, hogy alkalmas legyen a versenyrendezés Nyugat-Európában szokásos minden feladatát ellátni. Az eddig elmaradt kárpótlást az 1950-ben államosított vagyonáért minden lehetséges módon meg kell kapnia a Magyar Ügetőverseny Egyesülettel azonosan,

5– haladéktalanul vissza kell állítani a bukméker rendszert, mert a bukmékerek anyagi érdekeik miatt segítik a versenyintézőség munkáját, igyekeznek őrködni a versenyzés tisztasága felett, miután Ők is fogadók,

6– meg kell keresni azt a két közép-korú szakembert vezetőnek – mindkét egylet élére, – aki nem politizál, beszél idegen nyelveket, rendelkezik közgazdasági ismeretekkel is, bírja a főhatóságok, a tenyésztők és a nagyközönség bizalmát. Rendet, fegyelmet tud tartani és magatartásával jó példát mutat.

7– szükségesnek látszik a pénz és a bankvilág, a tudományos élet, a művész világ és a külföldi turisták lóversenyhez való édesgetése,

8– az Angol Telivér Tenyésztők Országos Egyesületének többek között feladata volna a tenyészanyag minősítése, valamint egy saját anyakancák nélküli Nemzeti Ménes irányítása és üzemeltetése, Fontos feladata volna egy új Kilences Bizottmány felállítása, amely a nem hozzáértő futtatók részére állami pénzen telivéreket vásárol és itthon árverésre bocsát,

 9– vissza kell hozni az előnevezés és előfogadás rendszerét, mert ezzel a klasszikus versenyekben növekednének a versenydíjak,

10– ki kell venni a lóverseny fogadást a szerencsejátékok közül, hogy a nyereményeket terhelő 20 %-os forgalmi adó alól mentesíthető legyen, mert ez a feltétele, hogy jelentősen növekedhessen a fogadási kedv, ami nélkülözhetetlen feltétele lóversenyfogadás koncesszióba adásának,

11– az írott és elektronikus sajtóval, a reklámpiaccal meg kell értetni, hogy egy évente most is 600.000 főnyi nézőt vonzó látványosság érdemes a figyelmükre.